„Kétféle ember létezik: a jó és a rossz. A jó ember jobban alszik, viszont úgy néz ki, a rosszak jobban élvezik az ébrenlétet.” A Woody Allen nevéhez fűződő idézetből kiindulva a következő megkülönböztetés is lehetséges. Kétféle ember létezik: az első rajong Woody munkásságáért, a másik pedig nem érti azt. Mivel nincs kedvem az értetlenkedők győzködésére, a folytatásban csak az első csoportba tartozókkal foglalkozom, azokkal, akiket lenyűgöz Woody fura humora, szórakoztat mindenkori hősének örökös nyavalygása, rajong agyalágyult ötleteiért, és díjazza véget nem érő tűnődéseit Istenről, halálról, szexről, művészetről, házasságról. Hozzáállásom igazából Woody szellemiségét idézi. Maga figyelmeztet: „Ne vitatkozz idiótákkal, mert lehúznak a saját szintjükre, s aztán legyőznek a rutinjukkal.”
A november 30-án a kilencvenedik születésnapját ünneplő filmművész (rendező, író, színész, zenész, stand up komikus) páratlan életművet tud maga mögött. Olyan filmremekek fűződnek a nevéhez, mint az Annie Hall, Manhattan, Hannah és nővérei, Szerelem és halál, Bűnök és vétkek, Férjek és feleségek, Csillagporos emlékek, Agyament Harry, Match Point, Vicky Cristina Barcelona, Blue Jasmin és A hétalvó stb. Az ötvenet is meghaladja rendezései száma, emellett a direktorként jegyzett filmek nagy részében szerepel is, ezenfelül pedig még több mint harminc filmben közreműködik színészként és/vagy forgatókönyvíróként. Munkásságával mindörökre beírta magát az egyetemes filmtörténetbe. Csakhogy ő ebben nemigen érdekelt: „Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni.”
Felesleges azon merengeni, vajon melyik Woody Allen legjobb filmje, kétségtelen azonban, hogy az 1977-ben bemutatott Annie Hall a jelentősebb alkotásai közé tartozik. A maga által alakított fekete keretes szemüvegű hipochonder tévékomikussal a főszerepben, aki teli van kétellyel, komplexussal és szorongással, a mű tiszta önreflexió! Amíg a legtöbben véka alá rejtenék rigolyáikat, Woody ország-világ előtt feltárja, mi több a művészet oltárán felnagyítja őket, hogy szórakozzunk rajta. Azt vallja: „Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának.” Hathatós segítségére van ebben – mint több másik művében is – a címszerepet alakító női megfelelője, a nemrég elhunyt Diane Keaton, akivel egy ideig a magánéletben is egy párt alkottak.
Woody esetlen hőse – alteregója –, függetlenül attól, hogy maga alakítja vagy másvalakivel játszatja el, folyamatosan csetlik-botlik az életben, kapcsolatra vágyik, retteg a betegségektől, lelki nyavalyái miatt pszichológusok rendszeres látogatója, nagy álmokat dédelget, ám határozatlansága és a külső tényezők kényszerítő ereje folytán rendre marad a saját kis világában. Ami végtére is nem olyan rossz: kedvére kifigurázhatja a világ abszurditásait, önironikus futamai révén köztük önmagát is. De azért olyan jó sem lehet, hogy az ember ne vágyjon minduntalan valami másra. Az emberi alaptermészet ezen jellegzetességén élcelődve mondja ki a döbbenetes igazságot: „Az egyetlen bajom az életemmel, hogy nem valaki más vagyok.”
Egyik állandó visszatérő témája a szerelem, amelyhez úgyszintén sajátos módon közelít. Vannak a párkapcsolatokkal úgymond „komolyan” foglalkozó alkotásai, de a legtöbbször viccesen dolgozza fel a témát, ami egyáltalán nem teszi „komolytalanná” vizsgálódásait. A különös élethelyzetek, szellemes párbeszédek és bizarr szituációk nem fosztják meg mélységüktől az adott filmeket. A szerelemnél tartva nem hallgatható el New York, amelyhez Woody számos művében őszinte rajongással viszonyul. Se szeri, se száma a nagyváros iránti lelkesedését idéző mozzanatoknak. Gondoljunk csak a gyerek hasonmás és édesanyja legendás dialógusára: „– Tágul a világegyetem. A világegyetem az a minden, és ha egyszer elkezdett tágulni, akkor szét is fog esni, és akkor mindennek vége lesz. – Mi közöd van neked ehhez a dologhoz?! (…) Te itt laksz Brooklynban. És ha jól tudom, Brooklyn nem tágul!”
Az embereket könnyebb megríkatni, mint megnevettetni, Woody Allen ráadásul úgy kacagtat meg, hogy közben el is gondolkodtat. Maga sem tesz mást, mint elmélkedik. „Az agyam a második legkedvesebb szervem” – vallja, s közben folyamatosan agyal: efemer semmiségektől kezdve az élet nagy kérdéseiig. Hétköznapi hangulatában úgy véli, „ha meg tudod számolni a pénzedet, azt jelenti, nincs belőle elég”, metafizikai magasságokba emelkedve pedig azt tanácsolja, hogy „ha szeretnéd megnevettetni Istent, mesélj neki a terveidről”. Tekintélyes gyakorlattal rendelkezik ezen a téren, így nem meglepő, hogy időnként lényegbevágó bölcsességekre ébred rá, amelyeket nem árt alkalomadtán megszívlelni: „Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta.”
Nyitókép: Beta/AFP
