„Félúton vagyok a húszas éveimben, és elegem van ebből. Édes Istenem, elegem van a húszas éveimből. Elegem van abból, hogy mindenki azt mondja, élvezzem őket. Nem élvezetesek. Tíz év, ami csak arról szól, hogy ki fogom nőni ezt vagy azt a bajt, vagy komoly problémám van? Ez csak egy fázis, vagy egy démon, ami velem marad?” – hangzik Taylor Tomlinson Z generációs amerikai komikus 2020-as előadásában, az Életnegyedi válságban. A mű címében és tartalmában is évekkel megelőzte a tudományt: egy nemrég megjelent tanulmány ugyanis kimutatta, hogy az életnegyedi válság valóban létező jelenség. Az újabb kutatások már azt mutatják, hogy a fiatalabb generációk tagjai egyre boldogtalanabbak, és az életközepi válság – tehát az emberi boldogság mélypontja – lassan nem a negyvenes-ötvenes korosztályra jellemző, hanem a fiatal felnőttekre. A világ bizonytalanságát látva azonban ezen egyáltalán nem kell csodálkoznunk.
Sokunknak a legszebb éveit vette el az a fránya világjárvány. Emlékszem, már szinte görcsösen vártuk, hogy vége legyen. Azt hittük, hogy az életünk onnantól visszaáll a normális, régi kerékvágásba. Milyen naivak is voltunk! Az orosz–ukrán háború a harmadik világháborúról és atomcsapásokról szóló jóslatokkal tarkítva rúgta be az ajtót. A koronavírus elválasztott bennünket egymástól, a háború megosztotta a kontinenseket, az infláció pedig belopakodott a mindennapjainkba. A technológiai fejlődés ráadásul soha nem látott tempót diktál. Amit tegnap még csodaként ünnepeltünk, ma már fenyegetésként jelenik meg előttünk. A mesterséges intelligencia térnyerése – amely a jövő egyik legnagyobb ígéretének tűnt – sokak szemében ma a bizonytalanság elsődleges forrása. Átalakulnak a munkaerőpiacok, eltűnnek évtizedes szakmák. A tegnap megszerzett, keresett diplomák ma már szinte semmit sem érnek. Mi jut holnap ugyanilyen sorsra? Teljes joggal érezzük, hogy a fejlődés tempója meghaladta az alkalmazkodóképességünket. Gyorsan változó világunk sokunk számára ismeretlen terep lett. Az emberiség kollektív jövőképe már régóta sötét, ráadásul a kapitalizmus története során most érkeztünk el az első olyan felnövő generációhoz, amelynek tagjai a jövedelemkoncentráció és a makrogazdasági tényezők miatt rosszabb életszínvonallal számolhatnak, mint a szüleik. Ha ez nem okoz frusztrációt egy olyan társadalomban, amely évtizedek óta csak előre menekül az összeomlás elől, akkor semmi. Generációkon keresztül úgy nőtt fel minden gyermek, hogy jobban szeretne élni, mint a szülei (látva, hogy erre minden lehetősége megvan). Most azonban fordulóponthoz érkeztünk. Minden afelé mutat, hogy már soha nem lesz semmi olyan, mint 2020 előtt. Új világ köszönt ránk. Lehet, hogy a világjárvány előtt sem volt kolbászból a kerítés, csak az idő szépít meg mindent, és a nosztalgia rózsaszín köde elvakította az ítélőképességünket.
Az biztos, hogy az elmúlt évek egymásra torlódó válságai gyökeresen formálták át mindazt, amit a stabil, kiszámítható életről gondoltunk. A mostani időszak lehet, hogy egészen másról szól, mint amit várunk tőle. Lehet, hogy most kell megtanulnunk magunkban felépíteni azt a stabilitást, amelyet a világ már képtelen megadni. A biztonság ugyanis a bizonytalanság elfogadásában rejlik: abban, hogy tudatosítjuk, életünknek csupán kis részét tudjuk kontrollálni. Sokkal fontosabb ennél, hogy megtanuljunk bízni magunkban – abban, hogy a kiszámíthatatlanság közepette is helytállunk. Ha ezt elsajátítjuk, többre jutunk, mint ha körömszakadtáig ragaszkodnánk az irányításhoz.
Nyitókép: Pixabay
