Van az a régi mondás, hogy könyvet és virágot lopni nem bűn. Szép is volna, ha így működne a világ. Az ember mondjuk, csak besétálna valakinek a kertjébe, leszakítana egy rózsát, a tulajdonos meg talán még rá is mosolyogna, hogy milyen kedves, romantikus gesztus, vigye nyugodtan. Ezt a filozófiát valószínűleg elsősorban azok érzik magukénak, akik illetéktelen módon jutottak hozzá egy szál vagy akár egész csokor virághoz, az eredeti tulajdonosok viszont jóval kevésbé lelkesek. Mert a legtöbb virágnak lelke van, valaki elültette, valaki gondozta, valakinek jelentett valamit. És van egy hely, ahol ez a jelentés még erősebb: a temető. Ott már nem csupán egy szál virágot visz el az ember, hanem valaki gyászából, valaki emlékéből tép ki egy darabot.
A temetői virágtolvajok tevékenysége egyesekben olyan indulatokat kelt, hogy azt a közösségi média segítségével a világ tudomására is hozzák. Az elmúlt hetekben több olyan bejegyzésre lettem figyelmes, miszerint a temetőből eltűntek az illető szeretteinek sírjára helyezett virágok. A felháborodás hangján szóló egyik felhasználó biztosította a közösséget, hogy ő nem szokott ilyeneket kiírni, de most aztán igazán, de tényleg... Ez már mindennek a teteje. Egy másik, hasonló helyzetbe került személy a posztjában kifejtette, nem kíván semmi rosszat a tolvajnak, igazán nem, de azért azt méltányosnak érezné, ha az az enyves kéz, amellyel a krizantémot kihúzta a földből, egyik napról a másikra, hirtelen leszáradna. Azt sem bánná, ha a tolvaj egyéb végtagjait is utolérné valamilyen, nehezen félreérthető igazságszolgáltatás. Nem kívánja, persze, hogy nem, de nem is bánná. Mi mást is tehetne az, akit ilyen módon megrövidítettek, mint azt, hogy az internet népénél keresi a vigaszt? A legtöbb kommentelő együttérző szomorúsággal reagál, mások nyers dühvel, van, aki higgadtan érvel, hogy a temető közös tér, és bizony jobb, ha a hozzátartozók némi kreativitással rögzítik a sírdíszeket, különben előbb-utóbb lábuk kel. És akad egy-két olyan hozzászóló is, aki óvatosan felveti annak a lehetőségét, hogy a virágot valaki szükségből vitte el, mert nem futotta neki egy csokorra.
Az ember ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik: valaki tényleg erre kényszerül? Vagy léteznek olyan elvetemült lelkek, akik keddenként temetői portyára indulnak, karjukon a frissen szerzett krizantémokkal? És vajon mi történik a zsákmánnyal? Új helyre kerül? Másik sírra? Vagy a használtvirág-boltban másodszor is eladják?
A viráglopás egyébként nem csak a temetőkben gyakori jelenség. Nemrég hallottam egy esetről, amikor egy virág a társasház lépcsőfordulójából tűnt el, ahova a tulajdonosa teleltetni tette ki. A lakók körében ez bevett szokás, számos szobanövény várja ki a tavaszt a lépcsőházban. A többi ott is van, épp csak az az egy, amelyik a tulaj édesanyjáé volt és évekig állt a nappalijuk sarkában, túlélte a költözéseket, a családi veszekedéseket, a gyerekkort és a felnőtté válás sok apró törését, annak az egynek hűlt helye. Mintha valaki egy emléket emelt volna fel és vett volna birtokba egyetlen mozdulattal.
A felháborodás és az elkeseredés természetesen minden esetben jogos. A lopás ténye valahogy mindig több az elvitt tárgynál. A mozdulat az, ami mögé oda lehet képzelni mindent, a könnyelműséget, a nemtörődömséget, az önzést, vagy éppen azt, hogy valakit tényleg a szükség vezet ilyen döntésre.
Könyvet és virágot lopni nem bűn. Nos, olyan már történt, hogy valaki harminc év után juttatott vissza egy kikölcsönzött könyvet a könyvtárba. Jó időbe telt, de feltámadt a lelkiismerete és visszaadta azt, ami soha nem volt az övé. Bocsánatkérő cédulát is mellékelt, elnézést kér, hogy a 80-as években ellopta a könyvet. Megtörténhet-e ez valaha egy virággal? Visszaviszi-e valaki harminc év múlva a krizantémot, amelyet egyszer sírról vagy lépcsőházból elemelt? Aligha. Talán éppen ezért fáj annyira, amikor eltűnik.
Nyitókép: Pixabay
