„Nem tudom, mi a célom ezzel a bejegyzéssel, talán csak szeretném kiírni magamból, mivel a legtöbben nem értenek meg, valószínűleg azért, mert soha nem kellett hasonlót átélniük” – kezdi fájdalmas tapasztalatairól szóló közösségi médiás bejegyzését egy anonim tag egy olyan csoportban, amelyben a családon belüli – főként szülői és testvéri – pszichikai bántalmazást megélők történetei olvashatók. Azoknak, akik nem érintettek, talán furcsának tűnhet, hogy felnőtt emberek ilyen panaszokkal fordulnak a külvilág felé. Már, aki megteszi, mert a szégyenérzettel átitatott hallgatás és tehetetlenség ebben az esetben is számtalan áldozatot némít meg.
Rengeteg bántalmazott sétál el mellettünk az utcán, ül mellénk a váróban, vagy köszön meggyötört mosollyal a munkahelyen, és ki tudja, hányan vannak azok, akik már annyira mélyre kerültek, hogy az otthonukat sem tudják elhagyni. De nevezhető-e otthonnak az a hely, ahol olyan kapcsolatok működnek, amelyekben az egyik fél energiáit elszívják, mentális és fizikai egészségét veszélyeztetik? Pokoli helyzet és a menekülés egyáltalán nem olyan egyszerű, mint azt kívülről sokan gondolják. A legtöbb esetben párkapcsolati abúzusokról hallunk. Olyan esetekről, amelyeknél a bántalmazói dinamika végzetes fizikai erőszakba torkollik. Ezek azért kapnak nagyobb figyelmet, mert gyakran csak akkor derül rájuk fény, amikor az áldozat számára már késő. A bántalmazásnak azonban van egy másik, alattomos formája is, ez pedig a csendes, hozott, családon belüli terror. Az ellehetetlenítési mintázat ebben az esetben is hasonlóan működik: mérgező belső közeg, csupán itt nem feltétlenül csattannak el pofonok, nincsenek felszakadt ajkak és monoklik vagy zúzódások. A mentális nyomásnak kitett áldozat lassan megkérdőjelezi identitását, elveszíti testi vitalitását és egy neurotikus, szabadulni akaró, ám arra képtelen vegetatív lénnyé változik. A külvilág ebből semmit vagy csupán a végterméket látja.
A láthatatlan bántalmazásról még becsült statisztikát is nehéz készíteni. Sokan azt sem ismerik fel, hogy a családi közeg, amelyben élnek, súlyosan toxikus. Szerencsére ma már egyre többen ébrednek rá a beteges dinamikák meglétére. Ahhoz, hogy jobban értsük, milyen játszmák zajlanak ezekben a viszonyokban, érdemes néhány olyan történetből meríteni, amelyekről a többi között az említett csoportban számolnak be. A bejegyzéseket író tagokban legtöbbször felnőttkorukra tudatosul, hogy az a családi dinamika, amelyben éltek (sőt, élnek) egyáltalán nem számít normálisnak. A kisgyermekkortól megjelenő, a kapcsolatmegszakítás vagy a megfelelő pszichés támogatás hiányában gyakran egy életen át megmaradó állandó manipuláció, zsarolás, kritizálás, bíráskodás és beteges kontroll a rejtett bántalmazás legjellemzőbb formája. Az áldozatnak nem csak a gyermekkora megy rá a lehetetlen megfelelési kényszerre, a legtöbben felnőttként különböző szituációkban és társas kapcsolatokban ugyanebbe a láthatatlan fogságba esnek. Az „egyszerű” szeretethiánytól kezdve sokan számolnak be a mindennapos, négy fal között zajló félelemkeltésről, hisztériarohamokról, a személyes határok semmibevételéről vagy a külvilágtól való elszigetelésről. Léteznek azonban ennél szélsőségesebb helyzetek is, amikor az elviselhetetlen nyomás pszichiátriai kezeléshez vezet, ezt pedig a bántalmazó családtag később a teljes kontroll megszerzésére használja. Nem ritkák azok az esetek sem, amikor jogi lépéseket tesznek, ha az áldozat kitörni próbál szerepéből, sőt előfordul, hogy a saját gyermekeiket hangolják ellenük.
A probléma orvoslása, vagyis a kiút és az erre szolgáló terápiás folyamat megkezdése lehetetlennek tűnő, nehezen elérhető, költséges, hosszú és fájdalmas munka. Felismerni, hogy a bántalmazó családtag is pszichésen sérült, segítségre szoruló ember, talán még könnyebb, mint elfogadni, hogy egy természetesnek tűnő dolog, a szerető közeg – amely máshol magától értetődő – az áldozatnál betöltetlen űr marad. Szerencsére a tabuk egyre inkább ledőlnek és nyilvánvaló, hogy a család nem azért szent, mert benne bármit el lehet viselni, hanem attól, hogy támogatást, elfogadást nyújt, és éppenhogy ő véd meg a külvilág bántalmazásaitól. Persze, olyan környezetben élünk, amely még mindig szívesen bagatellizál, vállat von mindennemű problémára, majd önmaga újra kitermeli azt. Pedig egyértelmű, hogy a legalapvetőbb mikroközeg, a család az, amely generációkra kihatva a legtöbb jót és kárt teremti, de talán soha sem késő változtatni. Szerencsére ezt egyre többen értik meg: a külvilág nehezített működése ellenére egyre több a felébredés, a megosztott történet, a segítő szakember és a támogató közeg.
Nyitókép: Pixabay
