Mostanában nehezen nyitja ki a konzervet. A befőttesüvegekhez már régóta konyharuhát használ, vagy egyszerűen megvárja, amíg jön valaki. Bár egyre ritkábban jön bárki is. Az ujjai csontosak, fájdalmasan duzzadtak. A mutatóujja már nem hajlik rendesen, a kisujja görbe, mintha mindig kérne valamit.
Negyvenéves kora körül kezdődött. Addig abban a hitben élt – vagy inkább abban reménykedett –, hogy őt elkerüli ez a családi átok, amely női ágon öröklődik generációk óta. Ám amikor minden különösebb ok nélkül időnként éles fájdalom hasított a csuklójába, vagy reggelenként a térde egyre jobban ropogott, már tudta, hogy hiába remélt mást, a sors nem volt vele kíméletesebb, mint az anyjával vagy a nagyanyjával. Kezdetben ez a különös fájdalom csak felbukkant a semmiből, néhány óráig, legfeljebb néhány napig szorongatta a csuklóját, majd magától elillant, pont olyan hirtelen, ahogy megjelent. Aztán jött az első ébredés, amikor nem tudta kinyújtani a lábujjait. Az évek alatt lassan állandósult a szorítás, a hasogatás, a fájdalom. Mintha a test emlékezne a családfa női ágára, és újraírná az ő történetüket az ízületeken keresztül.
Most, közel a nyolcvanhoz, miközben a kezét nézi, már tudja, hogy ez elkerülhetetlen volt. Az apróbb csontjai elmozdultak, az ujjai elgörbültek, mintha valaki lassan, évtizedek alatt szoborrá gyúrta volna benne a fájdalmat. Néha úgy érzi, már nem is a saját teste ez, hanem egy örökség, amit akarata ellenére visel tovább. A lábujjai is torzak, mintha félúton maradt volna egy lépésben, és minden lépés emlékezteti arra, hogy a családi átok végül rá is lesújtott.
Az anyja is így járt, a nagymamája is. Az anyja nagynénjei, unokatestvérei és az ő lányaik is. Nem mindenkinél ugyanúgy, ugyanakkor és ugyanolyan mértékben jelentkezett, de mindannyiukon kiütközött a betegség. Az egyik unokatestvére például a negyvenes éveiben, amikor neki még épphogy mutatkoztak a jelek, már botra támaszkodva is alig tudott járni. Nála sokkal szerencsésebbnek érezte magát, még ha ez soványka vigaszt is jelentett a számára. Hosszú időbe telt, amíg megértette, hogy a családjában miért örülnek kevésbé a lánygyerekek születésének. Nem szerették őket kevésbé, csak az idősebbek egyszerűen már tudták, hogy az új jövevénynek sem lesz könnyű élete, és csak abban reménykedhettek, hogy az általuk családi átoknak nevezett, genetikai úton öröklődő ízületi betegség tünetei minél később kezdik megkeseríteni a mindennapjait.
Neki nem született lánya. Csak egy unokahúga van, de az is külföldön él, és telefonálni is ritkán szokott. Néha eltöpreng: vajon az ő ujjai is egyszer majd így fognak hajlani?
A családjában a nők nemigen látogatják egymást, pedig vannak, akik egészen közel laknak. Az időjárásra vagy az elfoglaltságaikra hivatkoznak, miközben mindannyian tudják, a találkozással csak emlékeztetnék egymást és saját magukat is a sorsukra. Inkább mindenki otthon marad a maga fájdalmával. Legfeljebb telefonon tartják a kapcsolatot, de ízületi bántalmakról szinte soha nem esik szó köztük.
Magányos óráiban – amiből van neki bőven – gyakran előveszi a régi családi fotókat. Hosszú percekig nézi a megsárgult, fekete-fehér képeket, amelyeken az arcok szigorúak, de a szemek ugyanúgy fáradtak, mint most az övé. Vizsgálja a kezeket, a lábakat, a tartásokat a képeken, és próbál rájönni, mikor kezdődött, keresi az első nőt, akinek az ujjai olyan görbék, mint az övé. A nagyanyjáéra pontosan emlékszik.
A kezére is, meg az egymásra torlódott lábujjaira, a mozdulatra, amellyel simogatja fájó végtagjait, és örökös sóhajaira is. Gyerekként türelmetlenül hallgatta, ma már érti a ki nem mondott panaszokat.
Néha azon kapja magát, hogy már nem is a fájdalom zavarja, hanem az, ha hirtelen elmúlik. Olyankor valami hiányzik, mintha a csendben nemcsak a fájdalom, hanem azok is eltűnnének, akik előtte voltak.
Nyitókép: Pixabay
