Vajon hol vannak most a jogvédő szervezetek? – merül fel bennem a kérdés, amikor elolvasom az ukrán kényszersorozás során meggyilkolt kárpátaljai magyar családapa tragédiájáról szóló hírt. A beregszászi férfinak egy végzetesnek bizonyuló bűne volt csupán: magyarként nem akart meghalni két szláv testvérnép háborújában. Nem akart egy olyan konfliktusban emberhez nem méltó tetteket elkövetni, amelyhez gyakorlatilag semmi köze nincs. Élni akart. Ezért megölték. Bár felvétel bizonyítja, hogy a férfit megalázták az ukrán fegyveres erők, és azt is, hogy a családapa vasdoronggal való megverése után megpróbálták lebeszélni a kórházi ellátásról, az ukránok tagadják a vádakat. Azt írták, hogy kategorikusan elutasítják a kényszersorozásra, a rossz bánásmódra vagy az emberi jogok megsértésére vonatkozó állításokat. Álnaiv kérdésem csupán a következő: Vajon megjelennek-e a következő hetekben a nemzetközi jogvédő szervezetek az országban? Kivizsgálja-e bárki az ügyet? Fontos-e az őshonos kisebbségek helyzete Európában annyira, mint más kisebbségeké?
Évekkel ezelőtt a magyar határon igyekeztem riportot készíteni migrációs témában. A célom az volt, hogy bemutassam a helyi lakosság, a határt védő hatósági emberek és a bevándorlók nehézségeit. Mindezt nem sokkal azután, hogy az afgánok között lövöldözés tört ki a környéken. A munkát egy tanyán kezdtük, amelyet a bevándorlók elfoglaltak. Bár hihetetlennek tűnhet, de néhány perc alatt teljesen bensőséges viszonyba kerültünk velük. Körbevezettek bennünket, készséggel mesélték el történeteiket, sőt még fotókat is készíthettünk róluk és az életkörülményeikről. Váratlanul azonban egy fehér kisbusz jelent meg a megszállt tanya előtt, és ideges fiatalok környékeztek meg bennünket. Egy bizonyos nemzetközi jogvédő szervezet emberei voltak. – Minden fotót töröljenek – szóltak hozzánk. Hiába mondták a bevándorlók, hogy semmi rossz nem történt, ők agresszíven támadtak bennünket. A migránsokat is megpróbálták ellenünk hergelni. Faképnél hagytuk őket. Később a településekre is követtek bennünket, ezért el kellett hagynunk a helyszínt. Egy másik nap tértünk vissza, hogy elvégezzük a munkánkat. Akkor már tudatosan kerültük őket. Később ezen jogvédő szervezet embereivel a magyar fővárosban is találkoztam, akkor épp a Budapest Pride kapcsán. Ők azok, akik foggal-körömmel küzdenek minden LMBTQ-ember jogáért, de soha nem szólaltak fel például a kárpátaljai magyarok jogait sárba tipró ukrán vezetőség ellen. Hallgattak akkor is, amikor az ukrán nyelvtörvények életbe léptek, és hallgatnak most is. Nem álltak ki egyik uniós polgári kezdeményezés mellett sem (például Minority SafePack), amelyeknek célja, hogy a kisebbségek nemzeti, etnikai, nyelvi identitásának védelme képezze az európai uniós jog részét. Tették és teszik mindez úgy, hogy az Európai Unió tagállamaiban mintegy 50 millió olyan polgár él, akik valamelyik etnikai alapú kisebbségi közösséghez tartozónak vallják magukat, és regionális vagy kisebbségi nyelvet beszélnek. Álszentség.
De miért van ez így? Minden birodalomnak, államnak, egyénnek és gazdasági csoportnak megvan a saját érdeke. Ezek megvalósításához pedig különféle eszközöket vetnek be. Amennyiben célunkhoz szükséges a tömegmanipuláció, annak egyik legfontosabb eszköze a moralizálás. Vitathatatlanul fegyvertény, ha sikerül egy ellenfelet a polgárok szemében erkölcstelenné tenni, az embereket pedig jólelkűségükre apellálva egy ügy mellé állítani. Egyes nagy nemzetközi jogvédő szervezetek éppen egy ilyen érdekcsoport előretolt katonái. Migráció, Pride, ukrajnai háború – egy globális gazdasági kör érdekköreinek céljaihoz szükséges eszközök. És a nemzeti kisebbségek? Veszély és járulékos veszteség. Szerintük.
Nyitókép: Pixabay
