2024. június 22., szombat

Határok

„Nagyon szeretném megbeszélni, de ma szombat van” – mondja a negyvenes éveiben járó férfi. „Rendben, akkor majd hétfőn” – válaszol a főnöke, miközben mosolyogva a kezét nyújtja felé. A jelenet, mondanom sem kell, nem a valóságból, hanem a filmek világából származik, az talán nem is lényeges, hogy milyen színvonalú alkotásról van szó, fogalmazzunk úgy, hogy egy csendes, esős kedd délelőttön az „elmegy” kategóriába sorolható amerikai filmről, ami azért szombat esti mozinak minden bizonnyal igencsak gyengécske választás lenne. 

Az ominózus jelenetre azt követően kerül sor, hogy a férfi otthagyja azt a megbeszélést, amelyen az esetleges előléptetéséért kellett volna megküzdenie legnagyobb riválisával, ugyanis ráébred arra, hogy a kislánya fellépése fontosabb számára, mint a munkahelyi előmenetele, mire a főnöke utána megy, és közli vele, hogy egész életében csupán ketten mertek ellentmondani neki, akik közül ma már mindketten vezető pozícióban vannak a cégénél, így hát nincs más hátra, mint az, hogy megbeszéljék az előléptetése részleteit. Ekkor jön a már idézett elodázó válasz, a többit meg már különösebb magaslatokban szárnyaló fantázia nélkül is tudni, vagy legalábbis sejteni lehet.

A történet nyilvánvalóan több sebből is vérzik, a játék kedvéért azonban legyünk néhány percig mi magunk is naivak, lássuk szebbnek és jobbnak a világot annál, mint amilyen valójában, és tegyük fel, hogy ilyesmi akár a valóságban is megtörténhetne az emberrel, sőt, ha továbbmegyünk, tegyük fel, hogy a valóságban is van választása annak, aki hasonló élethelyzetbe kerül, sőt, ha még eggyel továbbmegyünk, tegyük fel, hogy a valóságban is van olyan, hogy valaki a teljesítménye alapján kap lehetőséget arra, hogy előrelépjen, és nem kellenek hozzá különleges kapcsolatok, sógor-koma-jóbarát viszonyok meg egyéb olyan dolgok, amelyekről nem ildomos beszélni. Mert igenis van ilyen, még ha nem is ez a leginkább jellemző a mindennapjainkra. 

Néhány évvel ezelőtt az egyik kedves ismerősöm folyton arra panaszkodott, mennyire fel tudja bosszantani az az egyébként közeli rokona, aki a munkahelyi viszonyok taglalása kapcsán állandóan azt hangoztatja, neki aztán ne parancsoljon senki, ami persze részben érthető, hiszen mindenki szeretne kreatív munkát végezni és autonóm döntéseket hozni, vagy ha úgy tetszik, a maga ura lenni abban, amit csinál, részben viszont már kevésbé, hiszen azt azért el kell ismernünk, vajmi keveseknek adatik meg, hogy a munkahelyi hierarchia csúcspontján szerepeljenek, arról nem is beszélve, hogy az esetek túlnyomó többségében még azon túl is van valaki vagy valami, akinek vagy aminek az ember elszámolással tartozik a döntéseiről, a lépéseiről, az elért eredményeiről, vagyis még ott is előfordulhat, hogy valaki úgymond parancsol neki, még ha nem is ezt a szót használják a legszívesebben a köztük lévő viszony leírására. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy az illető, mármint az ismerősöm rokona, ahogyan az lenni szokott, még az átlaghoz képest is jócskán alulképzett volt, így a legnagyobb jóindulattal sem lehetett reális elvárásnak tekinteni részéről az általa megfogalmazottakat.

Hogy ma annak lehetne-e tekinteni, illetve ha részéről nem is, a felnövekvő generáció tagjai részéről annak minősülhetne-e, nem tudom, hiszen nap mint nap arról olvashatunk, hogy a Z generáció tagjai számos olyan szabályt elutasítanak, amelyeket a korábbi generációk tagjai még elfogadtak. Egy minap közzétett tanulmány szerint például a Z generáció tagjai kevésbé fogadják el a hosszú munkaidőt, a basáskodó főnököket, illetve a magánélet és a munka közötti egyensúly hiányát, mint az idősebbek, azokat a viselkedési formákat pedig, amelyek a munkahelyet mérgező környezetté teszik, próbálják minél erőteljesebben visszaszorítani. A legfontosabb prioritásaik közé tartozik a tisztességes bánásmód az összes munkavállalóval szemben, az életminőség, a munkáltató rugalmassága és a vállalati társadalmi felelősségvállalás, és nagyobb valószínűséggel hagyják ott azokat a munkahelyeket, amelyek nem felelnek meg az igényeiknek, mint az idősebbek, vagyis általánosságban leszögezhető, hogy a fiatal munkavállalók jobbat akarnak, mint amilyen a szüleiknek volt, és nem félnek azt megkeresni. 

Mindezzel persze nincs is, nem is lenne semmi gond, ha az ilyen irányú törekvések valóban a béklyók általi szorítás enyhítésére irányulnának, nem az elvégzett munka mennyiségi és minőségi mutatóinak csökkentését irányoznák elő. Mert azért, valljuk be, az utóbbira is gyakran látunk példát valamennyien. Az igazság tehát minden valószínűség szerint valahol félúton van, hiszen az embernek először teljesítenie kell ahhoz, ráadásul nem is akárhogyan, hogy a munkaadó részéről kialakulhasson az a bizalom, amely lehetővé teszi, hogy azok a bizonyos határok kitolhatókká válhassanak, és ha úgy adódik, a tegnapból holnap, a szombatból pedig ne csak a filmek világában, hanem a valóságban is hétfő lehessen.

Nyitókép: Pixabay