2024. június 17., hétfő

Topocskáné választ

Nem az a kérdés, hogyan lehet jól felépített kampánnyal és megvalósított politikai programokkal választást nyerni, hanem az, hogy hogyan lehet csupán virágosztással csont nélküli győzelmet aratni. Mindezt olyan, évtizedek óta regnáló képviselőknek, akik a balkonládák kidíszítésén kívül nem sok értelmes dolgot műveltek a településükön. Gondolhatnánk, hogy ilyen csak valami utolsó utáni, háromutcás zsákfaluban történhet meg, de aki erre tippel, téved.

Zsombor tizenöt éve él Magyarországon, egy nagy tech-cégnél programozó. Jó autó, új lakás, irigylésre méltó nyaralási helyszínek, és ő azon szerencsések egyike, akinek ehhez nem is kellett messzire mennie. A politika mindig elkerülte az érdeklődését, vele aztán nem lehetett erről vitázni. Egy ellenzéki nagyvárosban él, de soha sem érdekelte környezetének közéleti színezete. Azt mondta, akár narancs, akár vörös, de ha még koromfekete is, az ő munkájára mindegyiknél szükség lesz, és meg is fogják fizetni. Éppen ezért volt mit néznünk, amikor az egyik hétvégi sütögetésen olyan kampánylapokat dobált a grill alá, amelyeket odaátról hozott. Ott volt rajtuk városa sokadik mandátumát váró polgármestere meg egy jócskán koros asszony, aki, mint kiderült, annak a körzetnek a jelöltje, ahol Zsombor lakik. Nem egy szín alatt indulnak, de egy alomba tartoznak. Zsombor azt mondta, hiába röhögjük ki, de őt utolérte az, amiről azt hitte, soha még csak meg sem közelítheti. Minden néhány hete kezdődött, amikor új autója vásárlása során néhány napra jármű nélkül maradt, és arra kényszerült, hogy tömegközlekedéssel menjen dolgozni. A tömegközlekedés pedig egyet jelent a város szociális bugyraiban való alámerüléssel. Már az egész rosszul kezdődött, amikor a megállóban pont azzal a lénnyel kellett várakoznia, akit életében talán a leginkább utál. Özvegy Topocskáné fújtatott mellette, a közös képviselő a földszintről, aki folyamatosan tett arról, hogy megkeserítse az újonnan érkező, főként fiatal lakók életét. Zsombornak feltűnt, hogy a villamos vonalán egyre több zsémbes tekintetű Topocskáné száll fel. Kivétel nélkül kosárral meg gurulós bevásárlókocsival indultak útnak. Aztán az egyik megállónál mind az ajtóra vetette magát, miután eltapostak pár felszállásra várakozót, egy virágokkal megpakolt stand felé lódultak úgy, mintha nem lenne holnap. Zsombor szerint ez olyan volt, mint kedvenc zombisorozatának egyik jelenete, de nem igazán törődött a jelenséggel egészen addig, amíg pár nappal később a postaládájából előkerülő nyomtatványon viszont nem látta a történteket. Egy olyan kampányfüzetet dobtak be neki, amely a város különböző helyszínein ugyan, ám ugyanazt a virágosztós fenomént mutatta be egy-két panelparadicsomi családi napos összejövetellel megspékelve. Csak emlékeztetőül, ez nem Felsőapácanyék vezetésének kampányfüzete volt, hanem egy nagyvárosé. Zsombor egyebek között ezt a megmosolyogtató papirost is elhozta gyújtósnak, de a másik, már említett idős képviselőhölgyes kiadvány sem volt semmi. Az ő – szintén hosszú évekre visszanyúló – munkájának képes dokumentálása között olyan „fejlesztések” voltak, mint egy iskolában való cukorkaosztás, értelmezhetetlen kerékpáros közlekedési jelek felfestése, egy köztéri virágágyás bekerítése, és természetesen az elmaradhatatlan éves büdöske- és petúniaadományozás. Egyikünk majdnem a szék alá röhögte magát ezeket látva, de Zsombor annyira nem volt boldog, mivel mégis az ő városáról volt szó. Nem győzte ismételgetni, hogy a gurulóbőröndös öregek apokaliptikus hada táplálja náluk a semmittevés politikáját. Aztán arra jutott, hogy a kezeletlen városi dugók, a javításnak címkézett lukfoltozások, az ellehetetlenítő lezárások, a műemlék-épületek lebontása és az óvodák bezárásának problémája mind beáldozható annak érdekében, hogy a lakótelepi Topocskáné és barátai napi ötödik céltalan villamosozásuk után teraszukon, az újonnan kapott büdöskék társaságában bagózva, sarlójukat és kalapácsukat fényezve készüljenek a választásra.

Nyitókép: Pixabay