2024. június 22., szombat

Tökéletes alattvalók

Általános iskolás koromban a hivatalos politika szerint az önigazgatási szocializmusból teljes gőzzel haladtunk a kommunizmus felé, és ezen a rögös úton egyesek bizony nem nézték jó szemmel, ha időről időre megfordultunk a templomban. Ha olykor netán felkészületlenül mentünk órára, meg is kaptuk, hogy biztos azért nem érkeztünk tanulni, mert hittanon voltunk. Nagykorúságom küszöbén a földi Kánaán létrejötte helyett kitört a háború, szinte máról holnapra megváltozott a leányzó fekvése, hirtelen irtó menő lett templomba járni, előadásokat tartani ott, és megvallani a hitedet, még a hittanórával csipkelődő egykori tanárom is térdre borult az oltár előtt.

Tizenévesen nem értettem, mindez hogyan lehetséges, és rettentően bosszantott a jelenség. Azt tartottam, ha valaki képes két ennyire ellentétes szemléletnek a híve lenni, akkor egyikben sem hitt és hisz őszintén, és igazából képmutató. Azt reméltem, hogy majd az „igazi” hívek kivetik maguk közül ezeket a „megtért”, vallási téren „felvilágosodott” csalókat, de tévedtem. A valláspótlék fogalmának megismerésével később megtanultam, hogy működésében a két világnézet nem áll annyira távol egymástól, mint ahogyan azt elsőre hinnénk, és arra is rádöbbentem, hogy az emberek könnyen váltanak álláspontot, és bennem van a hiba, ha fennakadok ezen.

Egyszerűen vannak olyan emberek – és ez alatt a többséget értem –, akiknek – ahogyan az Auróra énekli – „minden rendszer megfelel”. Gondoljunk csak arra, hogy a személyes politikai evolúció során hányan próbálták ki magukat több párt színeiben is. Felmerül a kérdés: vajon az új helyen miért van rájuk szükség. Egyszerű a válasz: mert vélhetően jó és megbízható munkásemberek! Megbízhatóság tekintetében ne zavarjon meg bennünket, hogy épp elárulták régi énjüket, amíg megfelelt a célnak, addig tökéletesen hűek voltak hozzá, mint ahogyan az új szereposztásban is tökéletesen eleget tesznek majd az elvárásoknak, és megbirkóznak a rájuk bízott kihívásokkal.

Sokszor az is kérdést vet fel, hogy ha egy adott korszakot meghatározó politikus megbukik, miért nem bukik vele az összes közeli munkatársa, vagyis mindazok, akik nélkül az illető nem tehette volna meg mindazt, amit. Logikus felvetésük szerint úgy lenne igazságos, ha a befolyásos megmondóember kudarcát követően az elképzeléseinek a megvalósulását lehetővé tevő csatlósok is mennének a levesbe, ám a világ nem így működik. A mintaszerű lakáj túlélőösztöne mindig időben kiszimatolja a közelgő veszélyt, és pillanatok alatt berendezkedik a fordulatra, az új kor hívó hangjával összhangban szinte orwelli tökéletességgel veszítve el a kapcsolatot a saját múltjával.

Létezik ugyanis úgynevezett korhangulat, a csinovnyikok időben megérzik a változásokat, és tudják, mikor kell a hatalmastól eltávolodni, az ideológiától pedig szabadulni, és nyitni valami új felé. Az eszmei célok és a nagy vezérek voltaképpen mindig csak ideig-óráig befolyásolnak bennünket, az, ami mindig velünk marad, az a társadalmi változásokhoz alkalmazkodó plebsz-szellem, ami lehetővé teszi egyesek felemelkedését, majd szélfordulat után a bukását is, biztosítva ezáltal a folytonosságot. Sose legyen kétségünk afelől, hogy egy rendszer fennállását mindig a tökéletes alattvalók biztosítják! Amelyik politikai erő ezt a legjobban ki tudja használni, az nyeri a választásokat.

Egy társadalmon belül uralkodó állapotok milyensége a benne munkálkodó valamennyi tényezőnek és azok kölcsönhatásának a függvénye. Ezekre az állapotokra ki lehet hatni ugyan politikai cselekvéssel, de a legtöbb esetben éppen fordítva zajlanak a történések. A dörzsölt politikum tökéletesen a magáévá teszi a nép eszmeiségét, azzal összhangban fogalmazza meg gondolatait és alakítja ki a mozgásterét, azt a benyomást keltve, hogy ő irányít. Bizonyos értelemben azt is teszi, hiszen mindent a maga képére formáz, összefog és utat mutat, mindeközben csak arra az egyre kell ügyelnie, nehogy tényleg mindenhatónak higgye magát és túlontúl eltávolodjon az ősmagtól.

Nyitókép: Pixabay