2024. június 22., szombat

Globális közöny

Az ember ma nemcsak nyughatatlanul rohanó, de eltompult, unott lény is. Semmi nem sokkol le igazán, vagy vidít fel bennünket, semmi sem hagy túl nagy nyomot bennünk, semmi sem késztet cselekvésre minket. A minap a budapesti CPAC rendezvényen Eva Vlaardingerbroek holland politikai kommentátor előadását hallgathattam meg, aki éppen az általam felvázolt jelenségre hívta fel a jelenlevők figyelmét. A fiatal hölgy az előadására uniós bűnügyi statisztikákkal készült. Hosszasan sorolta őket: „A mögöttünk hagyott héten három idős hölgyet megkéseltek fényes nappal Stockholm utcáin, Londonban pedig négy embert szúrtak le 42 óra leforgása alatt. Párizsban több száz afgán migráns okozott zavargásokat…” és így tovább. A hölgy úgy véli, mára nyilvánvalóvá vált Európában, hogy a tömeges migráció és a bűnözés között szoros összefüggés van. Szerinte a jövőben törzsi, etnikai konfliktusok lesznek majd az öreg kontinensen. Szomorúan figyeli, hogy mindezen vészjósló tények ellenére az európai népek teljesen érdektelennek tűnnek. „Amikor egy európai fiú vagy lány meghal egy bevándorló kezétől, akkor elfordulunk, megrázzuk a fejünket, esetleg sóhajtunk egyet. Egy-két percig dühösek is vagyunk, de ennyi. Megyünk tovább. Ez egy olyan társadalom válasza, amely már feladta a harcot, és elfogadta vereségét” – vélekedett a holland nő.

Talán nem pusztán az európai közösség önvédelmi mechanizmusának teljes hiányáról van szó. Belegondoltunk már, hogyan jutottunk el odáig, hogy a fotelból, sörrel a kezünkben végig tudunk nézni egy cunamit vagy egy terrortámadást? Hogyan történhet meg, hogy miután láttuk az adott napi háborús jelentéseket, mélységesen elítéltük a szerintünk hibáztatható egyik felet, és szelíden nyugovóra térünk? Hogyan történhet meg, hogy a szomszédunkban zajló háborúval kapcsolatban egyre többször hallhatjuk a „Semmi közöm hozzá. (…) Majd megoldják. (…) Nem az én dolgom. (…) Unalmas már ez a téma, hagyjuk inkább!” reakciókat? Rohamosan terjed a konfliktusok kultúrája, ami arra buzdít, hogy csak magunkra gondoljunk, hogy szappanbuborékban éljünk. Sajnos a napi többórás, ellenőrizhetetlen forrásból származó hírfogyasztásnak egyenes következménye a fásult közömbösség. Társadalmunkban szakértőkre, elemzőkre és a közösségi média különféle formáira hagyatkozunk, s ezek alakítják a szemléletünket, megmondják, mit érezzünk és gondoljunk. A magas információdózis miatt a közöny ikervírusa könnyen behatol a pszichénkbe. Elzsibbaszt bennünket. Így szoktunk hozzá mások szenvedéséhez. De belegondoltunk már, hogy az önvédelmi mechanizmus teljes hiánya mellett milyen veszélyekkel jár az, hogy inger- és toleranciaküszöbünket lépcsőfokról lépcsőfokra tolják közelebb a pokolhoz? Mi lehet a következő szint? És az azutáni?

A társadalmunkat fenyegető két legnagyobb veszély a fanatizmus és a közöny. A veszélyes társadalmi jelenségek (pl. háborúk) elkezdéséhez először mindig fanatizmusra, fenntartásukhoz pedig végső soron teljes apátiára van szükség. Ám mint tudjuk, egyes helyeket hiába pusztít el a háború, üldöztetés és közöny, mindig szent helyek maradnak. Mindig akad valaki, aki érzi a hiányát, és újjáépíti. Fanatizmus és közöny: a tömeg ezen tulajdonságaiból él globalizált társadalmunk felső egy százaléka. Az elmúlt évek, évtizedek során a fejlett társadalmakban éppen a közöny globalizációjának lehettünk tanúi. Néha talán érdemes élni az önkritika, a változtatás lehetőségével, az egó levetkőzésével. Ahogyan a neves svájci pszichiáter és pszichológus vallotta: „Csak érzelmekkel lehet átváltoztatni fénnyé a sötétséget és cselekvéssé az apátiát.”

Nyitókép: Pixabay