2024. június 22., szombat

Kőtörés? Katedrális?

Azzal, hogy a világunk régen túllépte a biztonságos sebességet, a vele együtt rohanó újságírásban is a gyorsaság számít igazán érdemnek. A durván odacsapó felületes megállapítások aratják a sikert, vagy váltanak ki ellenszenvet. Elsikkadnak a mélyebb gondolatok, gyors feledésre ítéltetnek a jelképes beszédek.

Gyakran érdemes kivárni, amíg fölszárad a sajtómunkásoknak és az olvasóknak a megszólalóra és egymásra lapátolt sara, és figyelmet fordítani az egy-két napnál jóval tovább élő gondolatokra.

Így vagyok én a magyar miniszterelnök március 15-ei (és szinte minden) beszédével. Mert mit is kezdhetnénk azzal a véleményével, hogy „nem az a kérdés, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra”? Hiszen már régen közhellyé szajkóztuk ennek az ellenkezőjét. Az már csak részletkérdés, hogy kitől ered a gondolat, a lényeg az, hogy valljuk-e vagy sem. Vámos Miklós író ugyanis tizennégy évvel ezelőtt egy interjúban megjegyezte: „Nem mindig az a kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre. Néha az is fontos, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra.” A kormányfő kizárólagosabb, az író talán túlzottan megengedő. De miről szólhat a sajtót hidegen hagyó gondolat?

A két állítás csupán látszatra zárja ki egymást. Igaz, hogy egyiket a „zöld világra”, a természet- és környezetvédelemre szokás sarkítani, és ez képes a szélsőségekig mellékesnek tekinteni az embert – kivéve, ha a természetromboló szerepét hangoztatjuk –, márpedig azért kellene ép, egészséges, romlatlan világot továbbadni (ha már kissé későinek is tűnik), hogy az még sokáig képes legyen szolgálni az embert. Mert a világ az emberrel együtt világ, részét képezi az általa megalkotott tárgyi és szellemi gazdagság, az egész társadalom. Így hát valóban döntő kérdés lehet, hogy milyen gyermekeket hagyunk a világra. Ha olyanokat, akik törődnek a Föld jövőjével, máris jó úton járunk. Gondolkodókat, persze, akik tovább látnak az orruknál, akiket nem a tömeghangulat terel, hanem az értelem. A tetteik pedig igazolják elkötelezettségüket.

Túl szegényes lenne azonban a gondolat, ha ennyiben kimerülne a tartalma, mert – mint említettem – a világ fölépítése sokkal több és bonyolultabb ennél, és például a társadalom formálása nem mellékesebb kérdés, mint a klímavédelem és hasonlók. A miniszterelnök azt is mondta: „A nyugati világban ma emberek milliói gondolják azt és élnek úgy, mint aki a semmiből jön és a semmibe megy… Azt képzelik, hogy az ember csak úgy van magában, kizárólag ő dönti el, hogy fiú lesz vagy lány, a család az lesz, amit kitalál magának, a haza pedig működési terület… Mi tudjuk, ha egyedül állsz a világban, nem szabad vagy, hanem magányos.”

Ám a nyugati világ ilyesféle szabadsága a keletiek vágyait is szítja, s aki ennek a „semmiből semmibe menő” és a magányosságba vezető látszatszabadságot igyekszik más irányba terelni, az bűnös és szabadságellenes, fejlődést gátló diktátor. 

Valóban égető a kérdés, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra, hiszen manapság, ha a fiatalságról esik szó, biztató képet kevesen szoktak festeni a jövőről – ezen a keleti vidéken is. Fölmérések bizonyítják: terjed a drogozás, az alkoholizálás, a bezárkózás a mobiltelefon magányába, a közömbösség, sőt a depresszió is. Szabadsághiány? Céltalanság? A jólét fogsága? 

Lássuk végül a kormányfő példabeszédét a két világ közötti, látszatra hajszálnyi, mégis óriási különbségről: 

„Egy utazó járja Európát. Lát egy embert az út szélén, aki követ tör egy kalapáccsal. Mit csinálsz? Nem látod? Követ török, ez a munkám! Lát egy másik embert, az is követ tör. Mit csinálsz? Nem látod? Katedrálist építek! Az európai, benne a magyar baloldal, ma követ tör. Ez az ő életük. Múlttól és jövőtől megfosztott, önmagáért való robot. Mi katedrálist építünk.”

Már „csak” az a kérdés maradt, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra. Hogy képes-e még a világ olyan gyerekeket nevelni, akik katedrálisok építésére készülnek, vagy beérik kőtöréssel.

Nyitókép: Pixabay