2024. április 20., szombat

Rezdül a szoknya

1904. augusztus 16-án Óbecsén adta fel a levelező-lapot – Őnagysága Bauer Ilonka úrleánynak Szabadka Csernovics utca – Rózsa.

A levelező-lapon annyi olvasható, hogy: Ma itt vagyunk búcsú van nagyon jól mulatunk csók Rózsa.

Az óbecsei zsinagóga előtt látható úri közönség olyan, mint bárhol másutt a Magyar Királyság területén. A fiáker elé fogott két fehér ló nyugodt türelemmel várakozik, úgy tűnik, patájukat flaszteron nyugtatják. Az úri közönség azonban inkább a levegőben lépked, talpuk alatt sár. Ha jobban megfigyeljük a levelező-lapot, láthatjuk, hogy az óbecsei zsidó templom kovácsoltvas kerítése előtt magas padkájú kövezett járda húzódik, ellenben a „kocsiút” sár.

A sár, a sár. A huszadik század elején mégiscsak a sár határozta meg a bácskai életet? Ennyi lelki tusa és egyoldalú vita után, amit Kosztolányi Dezsővel folytattam, mintha legalábbis én volnék a ’48-as nagyapja, aki térdén lovagoltatva a költőt, megfeddi őt azért a kegyetlenségért, amivel lerántja – én azt hittem, csak szimbolikusan, erre néhány képeslap tanulmányozása elég ahhoz, hogy kiderüljön, valóságosan is –, a sárba rántja vidékünket. És neki, Kosztolányi Dezsőnek volt igaza. Neki volt igaza?! Ha ez így van, akkor bizony most is neki van igaza. Akkor nem változott semmi, a fénytelen bácskai ég a sáros pocsolyákban fekszik, onnan tükrözi a sápadt-sárga napsugarakat. Van ebben a kilátástalanságban valami elrendelésféle belenyugovás-érzés. Ez már bizony így van elrendelve, a bácskai népek együtt cuppognak a sárban, képzelt kultúrfölényét meg mindegyikük feldughatja oda, ahol a legkevesebb fény éri. Ilyesféle gondolatok rohamozzák meg az embert, miközben nézegeti a most még ismeretlen Rózsi által az általunk már megismert Bauer Ilonka őnagyságának küldött levelező-lapot.

Rózsi az óbecsei búcsúban jól érezte magát, mint írja. Errefelé a búcsú olyan közösségi-kulturális élmény volt, ami vetekedett egy-egy zenei esttel. Elképzelem, amint Lányi Ernő, az id. Brenner József és mindkét fia házi muzsikálnak lusta délutánon. Miközben Vajkay Ákos bográcsgulyást, borjúszegyet, vaníliás metéltet eszik, ennek a Rózsinak pedig nemcsak a cipője, de alsószoknyája is sáros lesz az óbecsei búcsúban.

Lehetetlen kibogozni a kulturális élet szövetét, mert egyszerre minden létezik, mozog, alakul: mint amikor egy női szoknya perdül. Akkor az összes fodor mozdul, az összes pántlika rezdül, a virágminta életre kel, a varrott hímzésen át pedig átbújik a nap vagy a hold sugara, betülekedik a szoknya tulajdonosának meleg és sima bőréig. És éppen emiatt óriási butaságot mond, aki azt állítja, behatón és jól ismeri a jelenkor vagy az elmúlt idők kulturális szövetét. Esetleg némely eseményét, azt is csak egy bizonyos megvilágításból. No de az egészet?! Éppen olyan botor kijelentés volna ez, mint azt állítani, hogy igába hajtható a kulturális élet. Miképpen volna ez kivitelezhető? Csakis mozdulatlanságra ítéltetve, de még talán akkor sem, hiszen, ahogyan szoknya is mozdul, rezzen, s vele együtt minden fodor, virágminta és pántlika, ha mástól nem, viselőjének lélegzetvételétől, úgy a kultúra szövete is él, lélegzik, alakul minden körülmények között.

Vajkay Ákos története 1899-ben játszódik, Rózsi 1904-ben küldi a sáros utca fölé magasodó zsinagógával a levelező-lapot, arról tájékoztatva Bauer Ilonkát (aki a későbbiekben rokonságba fog kerülni Mayer Ottmárral), a Brennerék pedig – legalábbis ebben a szövegben – „1907. április 2-án Szabadkán az Országos Gyermekvédő Liga alapja javára a Városi Színházban rendezett »Nagy díszelőadáson« édesapjával és öccsével, Dezsővel együtt játszik a Lányi Ernő által vezényelt zenekarban, amikor olyan igényes művet adnak elő, mint Weber Bűvös vadász című operájának nyitánya. Ugyan ezen az előadáson triófeldolgozásban Wagner Lohengrinjéből is bemutattak részleteket. A trió tagjai Lányi Ernő (harmónium), Brenner József (zongora) és ifj. Brenner József (hegedű) voltak.”

Telik-múlik az idő, Rózsi vidám hangulatban küldött levelező-lapja az élők sorából túl korán távozott Bauer Ilonka öltözőasztalának fiókjában hever elfeledve, amikor – mint azt az Óbecsei Városi Múzeum igazgatójának szíves közléséből megtudtam – 1911-ben újabb képeslap készül a „becsei” zsinagógáról: valószínűleg terméskővel kikövezett utca, a járdán néhány tétova figura látható, felettük ugyanaz a sápadt kék ég, ami alatt Rózsi nevető arca is ragyogott hat évvel korábban.

Aközött, hogy Vajkay Ákos fogai őrölni kezdték, nyelvének bimbói ízlelni kezdték a bográcsgulyást, és az óbecsei izraelita templomról újabb felvétel készült, tizenkét esztendő telt el. Ez idő alatt Bauer Ilonka meghalt, a házi muzsikáló ifj. Brenner Józsiból végérvényesen Csáth Géza lett, és hónapok kérdése, hogy rászokik a morfiumra, Rózsi melléből harmadik (későbbiekben Párizsban kutatóorvosként tevékenykedő) gyermeke szopja-szívja magába az anyatejet, miközben ő az ablakon rézsútosan betűző napfénybe hunyorogva felidézi az óbecsei búcsú legszebb pillanatát, az életét megpecsételő csókot.

Oh, az a csók.

Nyitókép: https://digitalna.subiblioteka.rs – Szabadkai Városi Könyvtár