2024. április 20., szombat

Tekintélyhiány

Tanácstalanul hallgatom a tanárbérek növeléséért „küzdő” diákok utcai szónoklatait. Nem titok: a politika játszik velük, miközben ők obszcén, útszéli szavakkal szidják a rendszert, a kormányt. Bizonyára sosem tudom meg, hogy akadt-e olyan tanár, aki másnap az órán azzal fordult diákjaihoz, hogy „gyerekek, nekem nincs szükségem ilyen szitkozódó támogatásra; inkább szégyellem, ha bárki azt gondolja, hogy ezt a nevelést kaptátok az iskolában. Eszerint lehet, hogy nem is érdemlünk mi nagyobb bért”. Vagy már nem nagyon találkozhatunk olyan tekintélyes tanárral, aki képes hasonló kiállásra? Mert a tekintélyvesztettek, vagy akik sohasem vívtak ki kiemelkedő tiszteletet, letarolják őket. Ez lenne az igazán nagy baj. Pedig igazgatói föllépést is el tudnék képzelni az ocsmány beszéd ellen. Vagy az illetlenség már szóban és tettben is határtalan? Mentségünkre fölhozhatnánk a régebbi időket, nem olyan formában, hogy akkor volt ám tisztességes és erkölcsös a világ, hanem azzal a megjegyzéssel, hogy mi is ismertük a káromkodásokat, de még egymás között is körültekintően bántunk velük, mert abban igencsak kételkedtünk, hogy tanári részről dicséret követte volna „őszinte és dühös megnyilvánulásunkat”.

Ezúttal mégsem az alpári stílus foglalkoztatott, hanem a tanári tekintély, meg általában a tekintély kérdése, ami – nem én állítom elsőként – nem is csak meggyengülni látszik, hanem erősen meggyengült. Pedig biztos fogódzó a tekintély, mert megmutatja, kiben bízhatunk. Akiben bízunk, azt pedig követni érdemes, mert irányt mutat egyén és közösség számára. A tekintélyre fölnézünk, hiszünk neki és hiszünk benne, mert biztos tudással rendelkezik, van erkölcsi tartása, következetes és megbízható, tiszteletet érdemlő, állandó értékrendet képvisel. Igaz, nem mindig könnyen megfejthető, hiszen az egyik ember szinte szótlanságával is tekintélyt vív ki magának, a másik pedig hatalommal a birtokában sem jut el eddig. Gondoljunk csak korunk politikai hatalmasaira: az amerikai elnökre vagy a német kancellárra, az uniós élvonalra… Persze nem zárhatjuk ki, hogy a társadalmak bomlása magában hordozza ugyanúgy a szülői tekintély romlását, miként a tanári és politikusi, jóformán minden vezetői tekintély szétmállását. Pedig enélkül megszűnik a rend, az anarchia pedig jön helyette.

Rosszalló megállapításként olvasom, hogy az emberek egy részének továbbra is kell egy „vezér”, akit követhet. Igen, valóban kell, ha a vezér tekintély is egyben, aki nem forgat köpönyeget, és akit gondolkodó emberek választanak ki, és követnek.

Riasztó, bár érthető, hogy a tekintélyrombolás a humanizmus nevében zajlik. Riasztó, mert ártalmas; érthető, mert a humanizmus szándéka szerint valami emberibb akarna lenni. Márpedig az emberibb a mai ember számára szinte mindenféle korlát áttörését, könnyen elérhető sikereket, határtalan jogokat jelent. Pedig – hogy a gyerekeknél kezdjük – tekintélyes pszichológus állítja: „Azzal, hogy lemondtunk a tekintély ellenőrző és megtartó alkalmazásáról, a szülői és a társadalmi önrombolás mezejére léptünk.” Aminek máris vannak jelei az értékrendszerek összeomlásában. (Az újabb generációk magatartásában már a liberális szemléletűek is látnak veszélyeket.) Bizonytalan vagyok abban, hogy a szülők elbizonytalanodtak-e a társadalmi káoszban, vagy az a tévhit hozta a tekintélyelvűség föladását, amely szerint igazán úgy tudunk értékes gyermeket nevelni, ha „mindent megadunk nekik”: jólétet semmittevéssel, engedékenységet a tekintély fölmutatása helyett. Ne csodálkozzunk azon, ha utódunk nem lesz kötelességtudó, annál inkább önző tagja egy elkényeztetett nemzedéknek. Szakemberek állítják, hogy a gyereknek nem több korlátra van szüksége, hanem vezetésre, szülői tekintélyre.

Arról pedig teljesen ismeretlenül könnyelműség volna véleményt mondani, hogy az ifjú utcai szónokok miféle tekintélyek példáján cseperedtek föl. Belőlük lehet-e még tekintély?

Nyitókép: Illusztráció/Pixabay