2024. június 20., csütörtök

A kabrió

Megérkeztek a mesterek, ami nem kis dolog. Én is megérkeztem, ami annak ellenére, hogy hónapok óta zajlik az építkezés a kettészakított városban, nem nagy dolog, mert aki nem a Majsai hídon jár, szinte gyorsabban megérkezhet, mint azelőtt. Tehát örültem ám a mestereknek, azonnal indultam volna kávét főzni, ha nem veszem észre, hogy az egyik mester autójának a hátsó üvege hiányzik. Pontosabban ki van törve, cakkos-pókhálós diribdarabok emlékeztetnek arra, hogy ott volt a hátsó üveg. Kérdeztem: ez meg mi? Mi volna, nézett a mester (nem az, akié az autó volt), hát kabrió. Nem hittem a fülemnek. Kabrió?! Bezonyám, bólintott a mester, és széles vigyorra húzódott a szája. Magam is jót nevettem, tulajdonképpen ez volt az egész elmúlt hetem legjobb mondata. Nem én találtam ki, hanem hallottam, vagyis nekem mondták. A humor jól tud esni az embernek. Az önzetlen megnyilvánulás, az érdek nélküli, egyszerű humor, ami nem irányul senki ellen, egyszerűen csak elviselhetővé teszi a mindennapokat.

Iparkodtam befelé, hogy elkészítsem a kávét, amikor megjelent az autó tulajdonosa. Mondom neki: kabrió? Azt mondja erre, nem kell mindent észrevenni. Mondom neki, ne haragudjon, nem akartam megbántani. Mire ő nevetve: dehogy bántott meg! Csak mondom, nem kell mindent észrevenni, úgy lesz egy sima kocsiból kabrió. Betettük reggel a létrát, aztán meg rácsaptuk a csomagtartót. Nem vettük észre, milyen hosszú a létra. Na, így lett a kabrió. Mit mondhattam volna erre? Megkérdeztem, hogy issza a kávét. Még szép, hogy édesen. Még szép, mondtam én is, egy kabriótulajdonos hogy is ihatná keserűen? Ebben maradtunk.

Valakitől azt hallottam, szürreális a világ, amiben élünk. Eltűnődtem egy kicsit, hogy csak most mondta, vagy csak mostanában vette észre? Nem mintha nem volna teljesen mindegy. Az időnek azon túlmenően, hogy véges, nincs jelentősége. Ami néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, az manapság normális, ami tegnap újdonság volt, azt az ókori görögök jól ismerték. Talán a műveltség, a felszínesség, a képzés hiánya lehet az oka annak, hogy olyan könnyen változik a világ. Könnyen és gyorsan. Pontosabban az emberek, nem is a világ. A világ a helyén van, köszöni szépen, kiszolgál bennünket, ahogyan egykor a görögöket, és ahogyan majd az utánunk jövőket, akik számára talán érthetetlen lesz, miképpen lehetett ebben a szürreális világban normálisnak maradni. Hupsz! Normális?! Ezt is csak úgy szabad már használni, hogy Nooormális?? És tudni kell, hogy ez L’art pour L’art Társulat televíziós műsora volt húsz évvel ezelőtt. Íme egy újabb bizonyítéka annak, miképpen múlik az idő, mennyire igazam van, amikor azt mondom, semmi jelentősége azon túl, hogy véges. Két évtized alatt az a biztos jelentéssel rendelkező szó, hogy normális, vétség, agresszió, abuzálás, lenézés, kizárólagosság és még olyan sok minden más is. Csak azt nem jelenti, amit akkor jelentett, amikor a Ma’gitra mondja, amikor Ma’gittól kérdezi Besenyő Pista bácsi felejthetetlen kézmozdulatával. Talán kötelező tananyaggá kellene tenni ezeket az epizódokat. Antigoné, kétismeretlenes másodfokú egyenlet, mágneses fluxus, periódusos rendszer… és köztük egy-egy Nooormális??

Ha szürreális világban élünk (nem tudom, hogy így van-e, nekem ezt mondták), akkor a létrával kitört hátsó ablakkal megalkotott kabrió nem egyszerűen humoros tekintet a megtörténtre, hanem sikoly, ami eszünkbe juttatja a lét elviselhetetlen könnyűségét. És nem akarnám ezt a habkönnyű hétvégi szórakoztató néhány soros szösszenetet elvinni a komolyság, a mélység, a fájdalom, a világ felfordult állapotának ismertetése irányába, de annyit szeretnék megemlíteni, hogy Milan Kundera mindezekről már 1982-ben (magyarul tíz évvel később jelent meg) megírta azt, ami miatt ma is kötelező olvasmány kell, hogy legyen. Amíg még az iskolákban kötelező megtanulni kézzel írni és ésszel-lélekkel olvasni.

Nyitókép: Pixabay