2024. július 24., szerda

(K)utak

Ha a kútba ugrott volna, akkor te is utánaugrottál volna? Ezt kérdezte mindannyiszor az egyik kedves általános iskolai tanárnőnk, valahányszor azzal próbáltuk mentegetni magunkat a felelősségvállalás terhe alól egy-egy kellemetlen helyzetet követően, hogy társunk is hasonlóképpen cselekedett, mi voltaképpen csak az ő példáját követtük az ominózus cselekedetkor, határozottan rámutatva számunkra arra, hogy nem feltétlenül az a megfelelő út, amelyen mások haladnak, illetve nem feltétlenül azok a jó irányok, amelyeket mások jelölnek ki számunkra, akár az utasításaik, akár az elvárásaik, akár a saját tetteik, akár bármi más által.

Tizenévesen persze aligha retten meg az ember egy-egy ilyen dorgálástól, legfeljebb néhány pillanat erejéig gondolkodik el tettének súlyáról és esetleges következményeiről, amelyektől a felnőttek leginkább féltik őt akkor, amikor számonkérik rajta döntésének okát, ehelyett sok esetben inkább igyekszik ügyet sem vetni rá, sőt olykor még ki is nevetni, ki is csúfolni azt, aki ilyen módon próbál segíteni neki, megkísérelve hozzájárulni ezáltal a jelleme formálódásához és a személyisége fejlődéséhez.

Valahol mélyen azonban mégiscsak el kell, hogy raktározódjanak benne az efféle élmények, hogy azután téglánként épülő falakká emelkedjenek, elválasztva egymástól a jó és a rossz, a megengedett és a megengedhetetlen, a szabadon véghezvihető és a szigorúan tiltott dolgokat, a falak pedig lassacskán szilárd építménnyé szerveződnek, meghatározva az egyén értékrendjét, világlátását, emberi mivoltának legszámottevőbb alappilléreit.

A gyermekként elkövetett hibák ezzel párhuzamosan egyre inkább apró csínytevésekké halványulnak, feltéve, ha nem jártak beláthatatlan következményekkel, vagy nem indítottak el visszafordíthatatlan folyamatokat, hiszen emlékezzünk csak vissza, hányszor kerültünk mi magunk is olyan helyzetekbe, amelyek, ha nem vigyáztak volna ránk idelenn vagy odafenn, akár balul is elsülhettek volna, sőt talán végzetes következményekkel is járhattak volna. Ám mivel szerencsére nem jártak azokkal, tanultunk belőlük, és ezáltal egyre szilárdabbá vált az a bizonyos építmény, amely határokat húzott azok közé is, akiknek azon belül, illetve akiknek azon kívül a helye.

A társadalom azonban, amelynek magunk is részei vagyunk, nem mindig segített bennünket ezeknek a folyamatoknak az eredményes megvalósulásában, hiszen újra meg újra az illúziók világába próbált taszítani bennünket, amelyben, bármennyire is szerettünk volna, nem mindig tudtunk eligazodni, vagy legalábbis mások segítsége, iránymutatása nélkül semmiképp.

Mert valamiféle iránymutatásra valamennyiünknek szüksége volt ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő utat és felismerjük azokat a határokat, amelyek alapján felelősségteljes döntéseket hozhattunk arról, kik azok, akikről példát vehetünk, akikről példát tudunk és akarunk, illetve kik azok, akikről nem. Jól tudta ezt a tanárnő is, aki annak idején megrótt bennünket, amiért egymást utánoztuk, jól tudták a szüleink, a nagyszüleink is, akik időről időre a szabályok betartására ösztönöztek minket, sőt még a szomszédasszonyaink is, akik határozottan ránk szóltak, ha valamit nem úgy csináltunk, ahogyan azt szerintük kellett volna.

Az irány- és példamutatás felelőssége azonban nem mindenkit terhel egyformán, ezért jócskán akadtak olyanok is, akik nemcsak éltek, hanem vissza is éltek vele, kihasználva azt, hogy gyermekként az ember még nem rendelkezik, nem is rendelkezhet olyan szilárd értékrenddel, ami hozzásegíthetné a megfelelő értékítélet kialakításához, valamint az őt érő hatások szabályszerű elkülönítéséhez és tudatos feldolgozásához.

Kétségtelen, hogy vannak utak, amelyeket az embernek be kell járnia ahhoz, hogy eljuthasson addig a pontig, amelynél már képes megítélni, hogy a körülötte zajló események, a körülötte tapasztalható jelenségek közül melyek azok, amelyek elfogadhatók, illetve melyek azok, amelyek elvetendők, sőt esetleg el is ítélendők számára, illetve ezáltal azt is, hogy – amiként a tanárnőnk fogalmazott – vajon neki is a kútba kell-e ugrania, ha esetleg mások azt teszik, felismerve, hogy a másoktól elvett öröm, boldogság soha nem lesz, soha nem lehet az övé, hiszen az, bármennyire is szeretné, nem szállhat át rá, legfeljebb a kiüresedett káröröm fátyla telepedhet rá, ami – történjen bármi – aligha hozhatja el számára a valódi beteljesülést.