Kis barátnőm, aki tudja rólam, hogy Vas megyében voltam Jézuska-váró pici lány, a napokban azzal a kérdéssel állt elém, emlékszem-e, milyen hagyományokhoz tartottuk magunkat mi nyugat-dunántúliak advent havában, s mi került az asztalunkra szenteste. Megvallom, a kérdés zavarba ejtett, nem tudtam rá nyomban felelni, tudniillik azóta, hogy úgyszólván együtt születtem a második világháborúval, több ilyen-olyan érát megértem, s mindegyiknek más volt a szokásrendje, amelyhez a többség igazodott.
A többség igen, de nem az én autonóm személyiségű nagyanyám! Még az Isten dolgain is talált magának olykor eligazítanivalót, hát még az emberekéin!
Margitka, vagyis Nanó-Manó, ahogy picurkaként elneveztem, fele részben poncichter-ivadék volt annak folytán, hogy az anyját, még mint ifjú sváb leányt, Sopron környékéről csalta a körmendi járás rokonszenves falujába, Nádasdra a Siposék Sopronban szolgáló katonafia. A kiszemelt derék lányhoz, Terézhez nyomban csatlakozott Éva, a húg, mert a korán rájuk szakadt árvaság szinte eggyé forrasztotta őket, képtelen volt meglenni egyik a másik nélkül.
Hogy így tettek, jól tették, mert Teréznél csakhamar bekövetkezett a gyermekáldás, s meg sem állt addig, míg meg nem született mind a kilenc Sipos-szerzet, elkelt hát a segítő kéz.
A pelenka-gondok azonban nem elégítették ki a két nővért, módját keresték s találták annak, hogy kiéljék elsődleges szenvedélyüket, a konyhakertészkedést. Az ágyások között ott gőgicsélt, vagy bőgött fűzvesszőből font bölcsőjében vagy mózeskosarában egy-két csecsemő, ez azonban nem zavarta a palántákat, sőt, mintha hamarabb bontakoztatták volna ki szépségüket, vagy fordultak volna termőre e sajátságos zengemény hallatán. Egyszer csak – nini! – labdaszerű termény kezdett gömbölyödni zöldesfehéren, arrébb meg céklalilán, „ejha!” kifakadásra késztetve a szomszédokat. A hír csakhamar szárnyára vette a nővérek nevét, s elröppentette a falu határán túlra. Legalábbis így értesültem a családi legendárium nyomán arról, hogy áldott emlékű dédim és a húga honosította meg Nádasdon s környékén a káposztatermesztést.
S hogy mi köze mindennek az adventhez, a várakozás, sőt, a csodavárás heteihez, majd pedig a szent beteljesülés estjéhez? Nos, éppen ezt igyekszem elmondani.
Nanó, aki anyja és nagynénje termőföldimádatát és kertteremtő művészetét a vérében hordta, gyakran és büszkén idézte ezt a 19. század végi történetet, miközben főzéshez készülődvén, gyengéden fogta kezébe, szinte dédelgette maga termesztette káposztáját. Emlékeztető és jelkép volt számára ez a növény. De hogy el ne felejtsem, ennivaló is. Fogyasztottuk hát feszt – édesen, savanyítva, hordóban ízgazdaggá érlelve, főtten, pörkölten, cvekedligazdagítónak, rétestölteléknek, s ki tudja, hányféle módon.
Nagyanyám úgy tartotta, az advent a befeléfordulás ideje, a lélek felüdítésének alkalma, ekkor nem a test az elsődleges fontosságú. Ennek értelmében nem éppen kenyéren és vízen éltünk, de fegyelmezetten lemondtunk minden nyalánkságról – én például a szíjjá sodort medvecukorról –, a húst pedig említeni sem volt szabad.
Míg mások disznót vágtak, és gazdag toron tömték degeszre a hasukat, Nanó mindenki ellenében meghozta a döntést: a káposzta méltó arra, hogy beteljesítsük vele a böjtöt. Plutyka lesz a szentesti vacsora fő fogása.
Hogy ez mi? Ábrahám Gézáné Vasi, zalai parasztételek című könyve szerint adom közre receptjét. Íme:
Plutyka (burgonyás káposztaleves)
Hozzávalók: 1 fej laza káposzta, 4-5 nagyobb burgonya, csipetnyi kömény, 1 zöldpaprika, 1 kk. zúzott majoránna, 2 ek. zsír (böjt idején természetesen olaj), 2 ek. liszt, 2 gerezd fokhagyma, késhegynyi színes paprika vagy 1 tk. darált pirospaprika, só.
Elkészítése: A káposztát megtisztítjuk és darabokra vagdaljuk (nem szeljük!). Megmossuk, és annyi sós vízben tesszük föl főni, amennyi ellepi. Beletesszük a zöldpaprikát (lehet kicsit csípős is), a majoránnát és a köményt. Ha már félig megfőtt a káposzta, akkor hozzátesszük a megtisztított, kockára vágott burgonyát, és együtt puhára főzzük. Felhevített zsírban elkeverjük a lisztet, zsemleszínűre pirítjuk, hozzátesszük a zúzott fokhagymát. Kissé kevergetjük, vigyázzunk, hogy meg ne égjen! Beletesszük a darált paprikát, felengedjük vízzel, simára keverjük, és a forrásban levő levesbe öntjük. Még legalább 10 percig forraljuk, megízleljük, és ízlés szerint sózzuk. A levesben a fokhagyma és a majoránna íze érvényesüljön.
Az egyszerűségében is nagyszerű és ízletes fogást a mindenki által ismert s kedvelt mákos guba zárta.
