A magyar labdarúgó-válogatott az Ausztria elleni győztes meccs után (fotó: MTI)
Az F csoportot felvezető írásomból eredően, talán a fenti címmel tudnám legjobban átvezetni a mondanivalóm folytatását a magyar válogatott első sikeres akadályvétele apropóján a franciaországi Eb-n. Lehet, hogy tíz meccsből több mint ötöt – a jelenlegi erőviszonyok mellett – még az osztrákok nyernének, de ezen az egy mérkőzésen az biztos, hogy nem tudták – a kapufáról kifelé pattanó lövés után – úgy irányítani a játékot, ahogy eltervezték. Később pedig nem tudtak alkalmazkodni a mérkőzés alakulásához. Gyakorlatilag úgy jártak, mint a norvégok, hogy nem volt B-terv a magyarok ellen. Úgy is megfogalmazhatnám, hogy az osztrákok papírformája helyett a magyarok napi formája döntött. Sokkal jobban összerakta a magyar válogatott stábja ennek a mérkőzésnek a tervét. A magyar nemzeti tizenegy ezen a mérkőzésen jutott a megkezdett tanulási folyamat azon szakaszába, hogy végig nyugodt volt a csapat és – Dárdai Pál szavaival élve – nem volt káosz, szinte még rövid periódusokban sem, mert a játékosok képességeikkel összhangban beállított fókusza – egy idő után – ezt eredményezi. Ez a nyugalom kellett ahhoz is, hogy a játékosok bátran tartsák a labdát a kiállítás után.
Az esetek többségében gyorsan, mégis türelmesen játékba hozták az emberfölényes helyzet miatt szabadon levő társukat. Erről a tanulási folyamatról még annyit, hogy ezen a találkozón zárult be a kör a játék folyamatának egészét tekintve. Nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmaznám meg, hogy még nem hibátlan ugyan, de a játékosok szándéka szinte mindig jó volt, csak a megvalósításba csúszott be néhány – szerencsére nem végzetes – hiba. Látszik, hogy labdavesztés után el tudják már dönteni a játékosok, hogy éppen vissza kell támadni, vagy inkább visszazárni. Az is megfigyelhető, hogy labdaszerzés után jól mérlegelnek, hogy érdemes-e kontrát indítani, vagy lassítani kell a játékot, és labdatartásból építkezni. Tehát az átmeneteknél jók a játékosok szándékai, ami az idő előrehaladtával hatékonyságban is még jobban meg fog mutatkozni, hiszen automatizmussá fog válni, nemcsak – a jelenleg is szinte hibátlan – Geránál, hanem a többieknél is. A fejlődés egyértelmű a csapat játékszervezését illetően, hiszen a labdakihozatalt bátran vállalták egészen mélyről, de ennek majd az Izland elleni meccsen lesz még nagyobb jelentősége. Ezért most inkább a középpályás védekezésben tapasztalt jelentős előrelépést emelném ki. Gyakori németországi utazásaim során megtapasztaltam már a Bundesliga U19-es csapatainál ezt a proaktív megközelítést, de most manifesztálódott a magyar középpályások játékában is. Úgy védekeztek tengelyben, hogy az igazi nyomást nem a labdásra helyezték, hanem arra, aki a megtámadott labdás játékostól kapta a játékszert. Azt csapdázták be, ameddig a labda úton volt felé. Egész jól vették fel a középpályások az – ellenfelekhez viszonyított – ideális távolságokat. Látható volt, hogy rengetegszer adódott lehetőségük megelőző szerelésre is a pálya középső harmadában. Mondhatjuk, hogy három minőségi szintje lehet egy csapaton belül a „vadászterületek” lefedésének. Első szinten a játékos kontrollálni tudja a saját területét. Második szinten – a saját feladatainak hibátlan ellátása mellett – ki tudja segíteni adott esetben a szomszédos területeken játszó társait. Harmadik szinten pedig az előző két szerepkör mellett még képes előrelátóan irányítani is a környezetét. Ebből következik, hogy az a jó csapat-összeállítás, ha minden csapatrészben van egy olyan játékos, aki a harmadik szintet képviseli. Erről eszembe jut Király Gáborral kapcsolatban egy jelenet, amikor közvetlenül egyik védése után jelezte Lang Ádámnak, ne engedje ezt meg magának soha többé, hogy késik a blokkal. Gera példamutatása parádés volt a középpályán. A támadósorban – ismét egyetértve Dárdai gondolataival – ahhoz, hogy Szalai komplex csatárteljesítményt produkálhasson, azaz odaérjen a kapu elé befejező szerepbe is – ne csak védekezzen, valamint a labdakihozatalt segítse azzal, hogy verekszik háttal az ellenfél kapujának –, szükség lenne hatékony szélsőjátékra is. Ebből a szempontból tényleg nincs elkényeztetve a magyar válogatott centere, de a szélsők is kicsit tehetetlenek voltak ezen a meccsen, hiszen ellentétes lábbal akkor érdemes velük operálni, ha egy betömörült védelmet kell feltörni, amely mögött nincs elég hely. Esetleg a befelé húzással megnyitott területbe beléphet még a felfutó szélső védő, aki pluszalternatívát szolgáltathat a védelmi vonal áttörésére. Ezzel szemben – az osztrákok védekezéséből kiindulva – nem ez lett volna a logikus lépés, hiszen ellentámadásból elfutva a bal szélen Dzsudzsák Balázs bal lába kiszolgálhatta volna a középcsatárt. Bár, ha abban a kulcspillanatban nem olyan rosszul sikerül bal külsővel az első érintése a magyar csapatkapitánynak, hanem befelé veszi át, és bal belsővel betekeri, vagy elgurítja a kapus mellett, akkor már azzal az egy momentummal igazolta volna a kapitány elképzelését. A végén magyar szempontból minden „klappolt”. Említést érdemel a szinte tökéletes játékvezetés is. Az „Unsere Burschen” pedig nem tudta sikeresen átültetni a pályára a kiszámított kockázatvállalást. Ezt a megfogalmazást osztrák tollból olvastam, és még most is próbálgatom értelmezni. Összességében a helyzet az, hogy Ausztria és Magyarország is eltávolodott a kezdeti skót vonalból kiforrt ún. Duna menti iskolától, és jelenleg a német mintára esküszik. Dr. Rátgéber László kosárlabda-mesteredzőtől hallottam, hogy mekkora jelentősége van a jó vegyület kikeverésének, ha egy csapat kialakításáról van szó. Állítólag az egykori jugoszláv csapatoknak is ebben rejlett az igazi erejük. Valami azt súgja, hogy az osztrákoknál itt csúszott el valami a karakterek kiválasztásánál. Még szerencse, hogy a magyar nép berkein belül olyan változatos karakterek formálhatók, mint az anyanyelvünkben a rengeteg szinonima. Bízom benne, hogy a nyugati modell jó alap lesz a tartós felzárkózáshoz, hiszen a működő rendszerek, a tiszta elvárások – a képességek aktuális szintjével összhangban – kevesebb energiát emésztenek fel, így marad tápanyag a kreativitásnak is. Arra viszont megvan a reménysugaram, hogy a felzárkózás után is van hova tovább, hiszen helyenként úgy dugdosták be mélységbe a labdát a magyar középpályások, mint Görbicz Anita…
(A szerző a délvidéki labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya)
