A Zenta legnagyobb reménységei három napig a magyar válogatottal edzhettek
„A birkózók balra, a szabadfogásúak jobbra” – viccelődött Sike András a magyar juniorválogatott péntek esti edzésének elején. Barcelona olimpiai bajnoka azonban nemcsak a magyarok felkészülését figyelte árgus szemmel, hanem néhány finn, szlovák, sőt még egy japán fiú szorgalmát, meg a Zenta Birkózóklub serdülőkülönítményét.
Most sokan kérdezhetik, hogy miként került a csizma az asztalra, azaz miért pont a Zenta vehetett részt néhány napig a jövő évben Budapesten megrendezendő ifjúsági világbajnokságra már most készülő válogatottakkal. Egyszerű a válasz: azért, mert Sztruhács György magyar szövetségi kapitány meghívta e klub fiataljait, hiszen a négytagú (Nagy Tamás, Nemes Viktor, Vass Tamás, Polyák Ádám) különítmény – plusz a Pesten tanuló Fehér Dávid és Aleksandar Šefer – mindegyike válogatott, így Sztruhács úgy is fogalmazhatott volna, hogy a „válogatottakat Zentáról”.
– Nehezek az edzések? – szegeztem mindjárt a kérdést a Tisza-parti srácoknak: –Annyira nem… – válaszolták némi grimasszal, de mindjárt tudtam, hogy a vajdasági virtus szól belőlük, meg a Zentán faragott jellem, amely zokszót nem nagyon engedélyez.
Aztán a saját szememmel győződtem meg róla, milyen is az, amikor a tempót egy olimpiai meg Európa-bajnok, a szabadfogású Bánkuti Zsolt diktálja! Bevallom őszintén, én még annyi izzadságot egy helyen nem láttam, mint azon a három szőnyegen, amelyek a Müller-teremben nap mint nap nyelik el literszámra a verejtéket, s amelyekről már világversenyek érmesei kérültek ki.
A „laza” felvezetés mi más lett volna, mint egy félórás rögbimérkőzés, amelyben ugyan a taktikát még csiszolni kell, de lelkesedésből meg erőből már nem volt hiány. Végül a félmeztelen csapat nyert egyetlen találattal, de ez is elég volt az üdvrivalgáshoz. Nyújtógyakorlatok, bukfencek és egyéb furcsaságok következtek, és amikor a fiúk már valóban bemelegedtek, kezdődhetett az edzés érdemi része. Az említett Fehér Dávid szerencsétlenségére (szerencséjére?) Sike pont rajta mutatta meg, mit is követel a jelenlévőktől.
– Ilyen íve legyen a dobásnak, leérkezéskor pedig nem így, hanem emígy szeretném látni a lábakat. Ha az ellenfél kapálódzik, húzd fel a fejét, hogy jól kimenjen belőle a szusz – mondta a bajnok, majd öt perc múlva megint elővette Dávidot, és egy másik dobássorozatot követelt az ifjoncoktól. S ha valaki azt gondolja, hogy ezzel véget is ért az edzés ezen része, az nagyon téved. Még néhány csípődobás, majd következtek a szaltók, azután pedig néhány magyar specialitás, olyanok, amelyeket nálunk a bírók már nem egyszer lábhasználatnak tituláltak, pedig semmi közük sincs ahhoz. Egyszerűen ezeket a magyarok találták ki, és a világon nem is nagyon csinálják mások.
A dobások gyakorlása az edzés mintegy 60 százalékát tette ki. Pufogtak a szőnyegek rendesen, mert a tréner éber tekintete mellett nem lehet csak úgy „odatenni” az ellenfelet, hanem oda kell csapni, hogy csak úgy durranjon a kifeszített szőnyegeken.
– Már álmomban is szaltókat dobálok… – mondta csendesen a Budapesten edző és magyar válogatott Dávid, de zentai társai sem vallottak szégyent, hanem jól nevelt tanulók módjára betartották az utasításokat. Vass Tamásnak épp a japán fiú jutott, akivel csak annyi gond volt, hogy nem értette meg egyből az utasításokat.
– Egy egy igen furcsa történet. Állítólag a nagyapja olimpiai, az édesanyja meg világbajnok birkózó volt, az édesapja pedig alpesi síelő. A japánok a gének alapján úgy tartják, hogy a fiúból sem lehet más, csakis olimpiai bajnok, így Hegedűs Csaba és a japán nagytata ismeretsége révén ide küldték három évre iskolába. Kérdeztük, hogyan fejezi be az iskolát, hogyan edz, amikor egy szót sem ért magyarul… Majd megtanul, szólt a válasz… – meséli Sike, aki többedmagával egy kis gyanúval fogadta, hogy Annan (így hívják a japánt) még csak 13 éves, mert már alaposan szőrösödik a fiú, s egyáltalán, a felépítése valóban nem olyan, mit egy serdülő legénykéé.
A dobások után egy kis birkózás is következett. Háromszor három másfél percig tartó dulakodás, fél-fél perces parterre-rel.
– Jaj! – nyögött egyet előttem egy délceg fiatalember, akit épp Antal Zoltán, a zentaiakat vezető edzőversenyző nyekkentett a szőnyegre. Az ember nem nézné ki Zoliból, hogy még most is ilyen roppant ereje van, hiszen ellenfele jó fél fejjel magasabb is volt, meg sokkal kigyúrtabb: –Meguntam már, hogy állandóan csipkedett állásban… – felelte csendben Zoli.
Vége volt az edzésnek, azaz végük volt azoknak, akiknek másnap mérkőzésük volt. A zentaiaknak a honi I.ligában, több magyarnak pedig a tegnap megtartott csapatbajnokságban. A többieknek még egy kis ráadás, épp csak annyi, hogy kilógjon a nyelvük, s péntek este semmilyen csapodárságra ne gondoljanak. Nem is nagyon gondoltak ilyenre a fiúk, hanem mindjárt vacsorára mentek. Választás szerint spagetti vagy rántott sajt volt a menü, de elég sok megmaradt, mert elmondásuk szerint akkora pizzákat kaptak ebédre, hogy némelyikük még akkor sem volt éhes.
– Na, ez már nehéz volt? – kérdeztem kajánul, de még ekkor sem kaptam a várt választ: –Bírnánk mi ezt otthon is!
Na, ez valóban jó hír Zörgő László zentai főedzőnek! Legyen ilyen az edzés nálunk is, mert a magyar példa valóban követendő. A legjobbak foglalkoznak a legjobbakkal. Ez nem sülhet el rosszul.
„Piroska, gyere csak ide!”
Szombaton délelőtt folytatódott a gyűrődés. Az edző személye megváltozott, mert Sike a Ferencvárossal a csapatbajnokságon volt, de Simita Zsolttal, a Héraklész-program másik edzőjével, a Magyar Birkózószövetség szakreferensével sem „jártak” túl jól a fiúk. Dőlt róluk a verejték ezúttal is, nyújtás, fogások, megint nyújtás, harc. A reggel még egy kicsit álmos Polyák Ádám vállsérülésre panaszkodott (nem lehet leírni, a többiek mit mondtak, mivel kenegesse!), s szép csendben a szőnyeg mellett somfordált a piros dresszben, ám Simita ezt csak egy-két percig tűrte.
– Piroska, gyere csak ide! – mondta, és talált neki mindjárt egy 100 kilós ellenfelet.
Hát, ilyen ez a Héraklész-program. Nincs megállás, hajtani kell, az erődből minden atomot kiadni, mert csak így lesz eredmény, így lehet csak álmodozni arról, hogy Hegedűs és Kozma nyomdokaiba lépnek.
De nem kell félteni Piroskát. Bírta ő a gyűrődést, csakúgy mint a többi zentai társa, akikre edzőik büszkék lehetnek, mert tisztességgel helytálltak és viselkedésükkel is példát mutattak.
Ez a megállapítás nem csak a földijeivel szemben elfogult firkász szájából hangzott el, hanem az ottani edzők is kimondták, hozzátéve, tavasszal folytatják, mert ismét várják a zentaiakat a Müller-teremben.
Végezetül pedig csak annyit, hogy még a legínyencebb falánkságnak is az evés a próbája. Teli önbizalommal utaztak haza a legények, fogyasztottak rendesen, mert mindannyiukra mérkőzés várt vasárnap délelőtt. A próbát azonban elrontotta a C.zvezda, mert az edzőjük betegségére hivatkozva el sem utaztak Zentára. Nem baj. Lesz még idő bizonyítani!
(A jövő héten a Simita Zsolttal készült interjút közöljük.)
