A dániai Herningben befejeződött a birkózó-világbajnokság, amely szerbiai szempontból csapnivalóan sikeredett. Mint arról már beszámoltunk, egyedül Davor Štefaneknak volt némi esélye a dobogóra, a többiek – Frísz Krisztián, Aleksandar Maksimović és Radomir Petković – már az első akadálynál megbotlottak, s azután csak a szőnyeg mellől figyelhették az eseményeket.
Amennyiben magát a világbajnokságot vesszük górcső alá, úgy azt mondhatjuk, hogy a dániai világverseny jót tett a sportágnak, hiszen valamelyest megtört az orosz dominancia, s olyan nemzetek is immár az érmesek táborában vannak, mint például Nigéria (a nők mezőnyében a 67 kg-os Ifeoma Iheanacso) és India (férfi szabadfogásban a 74 kg-os Rames Kumar). Ha a statisztikát vesszük alapul, úgy megállapítható, hogy a 2007-es vb-hez hasonlóan nagy volt a szóródás az aranyak tekintetében, hiszen kötöttfogásban hat, szabadfogásban négy, női birkózásban pedig öt nemzet osztozott a legfényesebb medálokon. A mostani vb érdekessége, hogy kötöttfogásban egyik aranyérmes ország sem tudott ráadásként ezüstöt is elkönyvelni, tehát borzasztó kiegyensúlyozott volt a mezőny. A versenyek izgalmát abból is le lehetett mérni, hogy a FILA honlapját vasárnapig mintegy 24 millió érdeklődő kereste fel, az abszolút csúcsot pedig a szabadfogás utolsó versenynapja jelentette, amikor 5 millió ember „klikkölt” a honlapra, amely rendszer össze is omlott.
Magyarország csapata természetesen ünnepel, hiszen 18 szűk esztendő után lett világbajnokuk Kiss Balázs révén, s Sastin Marianna révén egy bronz is termett. Északi szomszédainknál tehát pozitívan ítélik majd meg a szereplést, ezzel ellentétben a szerbiai birkózás legrangosabb fóruma nyilván elmarasztalja a kis létszámú, de világversenyekről többszörösen érmes csapatot, élen a szakvezetéssel.
Az biztos, hogy a szövetségi kapitány nem mehet fel kiválasztottjaik helyett birkózni a szőnyegre, de az is biztos, hogy Milorad Dokmanac egy olyan szerencsés időszakban vezethette az egyik legtrófeásabb sportágunkat, amikor szinte minden feltétel adott volt a zavartalan felkészülésre, s annyi versenyre utaztak el, amennyire csak akartak. Ha ezt vesszük alapul, úgy sikertelen év van mögöttünk, hiszen kiválasztottjai sem az Eb-n, sem pedig most, a vb-n nem nyújtották azt, amire bizonyítottan képesek. Történt ez úgy, hogy előbb Szocsiban az orosz, majd Tatabányán a magyar válogatottal készülhettek, s Nagybecskereken is minden adott volt az alapozásra. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a szintén a bánáti nagyvárosban megrendezett kadét Eb-n csak a szolid szervezésnek örülhettünk (meg a zentai Nemes-ikrek jó szereplésének), akkor elgondolkodtató, vajon mi az oka annak, hogy nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy az elvárható lenne.
Az elemzés azonban most a szövetség szakembereire vár. Meg kell vizsgálni, miért van az, hogy a négy versenyzőből álló válogatottat kísérő küldöttségünk még mindig nagyobb, mint maga a csapat (az a belgrádi tisztségviselő, Rajko Baltić utazott el elsőnek Dániába, aki a közelmúltban minden posztjáról lemondott a szövetségben), de tanulmányozni kell azt is, a szinte ideális feltételek mellett miért nem produkálnak semmit a már bizonyított és fiatal versenyzők.
Milorad Dokmanac személye körül már régóta megoszlanak a vélemények. A politikába is belekóstolt szövetségi kapitány eddig erősnek érezhette a hátterét, s nem csak a politikai szálak miatt, hanem azért, is, mert elég szerencsés módon az ifjúsági és a felnőtt mezőnyben be-becsúszott egy-egy érem, s akkor mindenki ünnepelt. Most azonban magyarázkodnia kell majd naphosszat, hiszen a mögöttünk álló egy évben sem az olimpián, sem az Eb-n, sem pedig a vb-n nem termett babér, s ez már egy kicsit sok azoknak, akik esetleg az ő helyére pályáznak. Biztos, hogy felvetődik az egyébként statisztikus alkatú kapitány szakmai rátermettségének kérdése, csak félő, hogy a háttérben főleg a belgrádiak akarják húzogatni a szálakat, s a vajdasági csapatok – ahol még folyik utánpótlás-nevelés – ismét távol maradnak a mézes csuportól, tehát azoktól a pénzforrásoktól, amelyek nélkül szinte már ellehetetlenült a munka, főleg Észak-Bácskában. Ebből a szempontból viszont talán mindegy, hogy Dokmanac kapitányként megéri-e a következő hetet, vagy sem. Az ő ideje alatt sem virágzott fel a szerbiai birkózás valódi bázisa, hanem ő is azoknak a zentai, magyarkanizsai, vagy szabadkai szakemberek önzetlen munkáját és a fiúk odaadását élvezte, amely az ölébe pottyant.
