Befejeződött a szerbiai II. vízilabdaliga alapszakasza. Habár a rájátszás még hátravan, s e pillanatban nem tudjuk, mely csapat harcolja ki az I.B ligában való szereplés jogát, a bajnokság kapcsán több tanulságot is levonhatunk. Az első mindjárt az, hogy a magasabb rangfokozatban az a csapat szerepel majd, amelynek megvan a megfelelő anyagi háttere. A bajnokság ugyanis igen nagy terhet jelent valamennyi csapatnak, ezért például a Zentának és a Spartacusnak csak illúzió az, hogy egy-egy erősítéssel a bajnoki címet célozza meg. Légióst csak a Belgrád környéki csapatok engedhetnek meg maguknak, esetünkben a Jezero és a Kolubara, de ez minket nem kell hogy elkeserítsen, mert ezeknek az egyesületeknek nincsen igazi játékoshátterük, amit szombaton Zentán a helyi csupasz állú fiúcskák bizonyítottak be, mert legjobbjaik nélkül is 17:2-re lehengerelték a fehértemplomiak idősebb generációját, s a szabadkaiak is kiváló utánpótlással dicsekedhetnek.
Tévedés ne essék: ebben a ligában egy kis ráfordítással a Spartacus és a Zenta saját erőből is az élen végezhetne, de minek, amikor egyik városban sincs fedett medence, amely elengedhetetlen az I.B ligához. Szabadkán ezt évek óta sátorral oldják meg (erről az opcióról Zentán is gondolkodnak a legmerészebbek), de azért mégiscsak szégyen, hogy az ekkora pólós múltú városokban a legelemibb feltételek sem adottak a téli versengéshez, és csak pislogunk, szűkebb Szerbiában milyen pazar létesítményekkel rendelkeznek, meg mennyi pénzük van. De mit ér a pénz, ha nincs hagyomány! Lazarevacon láthattuk, hogy egy-két néző lézeng a lelátón, ellenben a Zenta végig telt ház előtt játszotta le az otthoni mérkőzéseit. Az ottani közönség szereti és érti e sportágat, amelyben már 1930 tájékán is meccset rendeztek a Tiszán. Evidens viszont, hogy az utóbbi években sem errefelé irányult a segítség, pedig az ország pólós jövőjét Belgrádon kívül Újvidéken, Szabadkán, esetleg Nagybecskereken, Nagykikindán, Óbecsén és Zentán kell keresni. Ezek azok a közegek, ahol komoly munka folyik az utánpótlással, de ezek azok a klubok, amelyek alig részesülnek a fővárosi csurranós-cseppenősből, holott biztosan nem a Szerbiai Vízilabda-szövetség a legszegényebb szakági szervezet az országban.
Mit lehetne tenni? Talán azt, amiről birkózóberkekben is gondolkodnak, nevezetesen, a belgrádi hegemóniát csak a vajdasági klubok összefogásával és állhatatosságával lehet megtörni, s kész tények elé állítani a szövetség hatalmasait, akik sajnos nem azon klubokat jutalmazzák, amelyek a sportág megmaradását biztosítják. Itt szó lehet akár egy komoly vajdasági liga megalakításáról is, hiszen a tartományon kívül szinte a fél kezünkön megszámolhatjuk a figyelemre méltó csapatokat. Ezzel azt lehetne elérni, hogy jelentősen lecsökkenjen az utazási költség, és talán annak is elejét lehetne venni, hogy a vajdasági csapatokat ne alázzák sorozatban a bírói ítéletek lenn, szűkebb Szerbiában.
A felvázolt ötletek azonban még váratnak magukra. A Vajdasági Vízilabda-szövetségben (is) komoly hatalmi harc folyik a fizetős posztokért, s nem biztos, hogy a messze legerősebb és legeredményesebb Vojvodina észak felé tekinget a jövőben. A székvárosiak új klubigazgatóját ugyanis Danilo Ikodinovićnak hívják, akinek érkezésével máris alaposan megkeveredett az itteni állóvíz. Az egykori kiváló válogatott személyében ilyen erős vezetője nem volt még a Vojvodinának, a neve biztosíték arra, hogy az újvidéki klubnak erős anyagi háttérrel a jövőben is töretlen lesz a fejlődési görbéje. Kérdés azonban, hogy a motorbalesetéből félig-meddig felépült immár sportvezető hogyan képzeli el Vajdaság, de egész Szerbia pólóját. Egyrészt, a belgrádi hatalmasok neki is keresztbe tehetnek, másrészt pedig még a remek utánpótlással rendelkező klub sem szorongathatja meg belátható időn belül a Partizant, amennyiben a piros-fehér gárda nem gyűjti össze a legkiválóbb vajdasági fiúkat.
Ha ez az állítás helyénvaló, akkor figyelni és segíteni kell azokat a klubokat, amelyek eleddig távol estek a belgrádiak és az újvidékiek látókőrétől.
