Puskás, a mindig tréfára és segítsége kész bohém zseni. Grosics, a kimért, komoly úriember, akinek halk szavára mindig odafigyelnek. Így ismertük meg az Aranycsapat már eltávozott s még köztünk lévő tagjait. És itt van Buzánszky Jenő. Vele eddig nem volt szerencsém interjút készíteni, de pénteken este ez is megtörtént, a topolyai Városi Könyvtár jóvoltából, ahol szép számban gyűltek össze az érdeklődők, hogy láthassák, hallhassák a legendás tizenegy hátvédjét.
Hogy tudnám egy mondatban jellemezni Jenő bácsit? Talán így: kőkemény, megbízható és mindig precíz. Ilyen volt a pályán is, és ilyen azóta, amióta a pálya mellett tevékenykedik. Nem szakadt ő el a focitól, szívesen megy, ha hívják. Úgy is mint élő legenda, s úgy is mint a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat sportbizottságának az elnöke. Mert van őneki egy „hobbija”: szereti meglátogatni Magyarország egykori történelmi határait. Nos, a Délvidéken most nem ott volt, de szeretettel jött, tele élménnyel, amelyet megosztott velünk.
• Kezdjük talán a múlttal. Mekkora haditettnek számított 1950 táján az, hogy egy civil, ráadásul vidéki bekerül a honvédosok és MTK-sok közé a válogatottba?
– Nem teljesen pontos az az adat, hogy 49-szeres válogatott vagyok, hiszen ha Budapest válogatottját is számolom, úgy 66 lenne. Egyébként 53, de akkoriban csak az UEFA által elismert szövetségeket vették be a statisztikába. Arra büszke vagyok, hogy kevés válogatott van, aki ennyi mérkőzésből csak három vereséget szenvedett. Sajnos a világbajnoki döntő is benne van, meg egy-egy a törököktől és a belgáktól. A válogatottba a jó játékom volt a legjobb ajánlás, s a tatai edzőtáborban a fejeseknek – Farkas, Nógrádi – már úgy mutatott be Sebes Guszti bácsi, hogy „tehetséges gyerek, és Szófiában lehet, hogy játszani fog”. Én villogtam örömömben, mint a nyári villám, de aztán az újságban az jelent meg, hogy KovácsII. játszik, Buzánszky a csere. Végül mégis én húztam fel a 2-es mezt. Később hat évig abban is aludtam, nehogy ellopja valaki! A pályakezdésem aztán „tökélestes” volt – nem kívánom egy focistának sem –, ugyanis a balszélsőm a 3. percben gólt rúgott. Most is állítom, hogy lesből rúgta, de így kezdődött a pályafutásom. Mondtam is a Grosicsnak, mi a francnak van itt, hiszen a lába között ment át a labda! Végül 1:1 lett. Senki nem szólt, jól vagy rosszul játszottam, de aztán otthon a határőr megkérdezte, ki az a Buzánszky, s ő volt az első, aki gratulált a bemutatkozáshoz. Kérdeztem, honnan tudja, hogyan játszottam. Ő azt felelte, olvasta a Sportban, ahol három név volt kiemelve: Grosics, Bozsik, Buzánszky... Akkor még azt hittem, az újságírók értenek a focihoz!
• Talán már mindent elmondtak az Aranycsapatról, talán már kivesézték a 6:3-mat és a svájci vb-döntőben elszenvedett fájó vereséget. Engedje meg azért, hogy feltegyem ezt a kérdést: vajon tényleg mindent tudunk arról a korszakról?
– Magyarország kommunista ország lett, és a rendszernek el kellett fogadtatnia magát a nemzetközi színtéren. Azt szoktam mondani, hogy háborúban a tábornokoké a főszerep, a békében pedig a sporté és a kultúráé. Erre rájött az a rendszer, de volt egy, a 30-as évek gárdája, akik még úgy feküdtek le nap mint nap, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, az örök igazságban, Magyarország feltámadásában”. Ezzel a mentalitással kerültünk be, ma meg még a Himnuszt sem tudják, csak tátognak. Bennünk felszabadult a belső erő, ebben a hitben mentünk ki a pályára. Tudtuk továbbá, mire vagyunk képesek. E két erő kombinációjával lehet csak elérni valamit. Ritka viszont az, hogy ennyi nagy egyéniség, mai szóval sztár legyen egy csapatban. Előtte ilyen volt az osztrák csapat, majd az olasz, s következtünk mi. Utánunk a brazilok, és azóta változik. Hozzátenném, hogy volt nekünk egy úgynevezett „aranykosarunk”, amelyben 20-22 olyan játékos volt, amelyből ha bármelyikhez nyúltak, meg tudta oldani a feladatát. A kiválasztás tehát igen nehéz volt. A rendszer rájött arra, hogy ezeken a nagy egyéniségeken, a sporton keresztül tudja eladni magát. A londoni olimpián így már 10 magyar bajnok volt, ezen felbuzdulva nagyban építették a tatai edzőtábort. Igaz, hogy oda lejártak a „nacsalnikok” a hírnévben fürödni, de az is igaz, hogy mindez nem lett volna, ha az állam nem teremti meg rá a feltételeket. Mi ott irigyelt emberek voltunk, hiszen már a heti élelmiszercsomag is ritkaságszámba ment. A sport viszont nem önmagáért, hanem a közönségért van. A vesztett háborúk után a magyar ember öntudatával is foglalkozni kellett, és a sportnak óriási szerepe volt, hogy a hitet visszaadtuk az embereknek egy-egy olyan alkalomkor, amikor a nemzetközi porondon a magyar himnuszt játszották.
• Szepesi Györggyel való beszélgetéseim során több okot is felhozott azzal kapcsolatban, miért kaptak ki a németektől. A köztudatban az él, hogy Puskás sérülten játszott, hogy előző éjjel nagy tivornya volt, és pont a fináléban fizették meg a sorozatterhelés árát. Szepesi szerint azonban volt még néhány más ok is, például az, hogy a németeknek akkorra az Adidas már készített lecserélhető stoplis csukákat és jobban feltalálták magukat a csúszós, sáros talajon. Ön szerint mely tényező volt a döntő, hiszen előtte 8:3-ra lesöpörték őket?
– Az angolok elleni két győzelem után a világsajtó minket nevezett meg főesélyesnek. Egy svájci újság úgy is írta, az lesz a világbajnok, aki a magyarokat megveri. Sajnos eltalálták. A koreaiak és a németek után a sorsolás a brazilokat hozta, amire azt szoktam mondani, életem legdurvább meccse volt. Ott már kiesésre ment, és szikrázott minden, mert a brazilok nem szokták meg, hogy a negyeddöntőben kiesnek. Ezután az uruguayiak következtek, amely életem legnagyobb mérkőzéseként jellemeznék, de már mutatkoztak rajtunk a fáradság jelei. 2:2 volt, majd a hosszabbítás, s akár az uruk is nyerhettek volna, de a kapufájuk után végül megnyertük. Ezután annyi erőnk nem maradt, hogy a cipőket lehúzzuk a lábunkról, ráadásul lekéstük a vonatot a szálláshelyünkre, és reggel 5 körül keveredtünk ágyba. Én a szívósabb parasztgyerekek közé tartoztam, de azt hittem, hogy az ágy leszakad alattam, olyan ólmos fáradtság volt bennünk. Ezenkívül a szállásunk alatt búcsúszerű fesztivált tartottak, füllesztő meleg, és feszültek is voltunk a döntő előtt, amelyre a németek egy napot rápihenhettek. Igen, közrejátszottak a stoplik is, de véleményem szerint a játékvezető és a partjelző a legnagyobb ludas a vereségért. Engem úgy tanítottak az iskolában, hogy a véletlen a buták istene. Szerintem szándékosság volt benne, politika, hiszen a kis kommunista ország mindenkit laposra vert, és ezt már nem nézték jó szemmel a döntőben. Ma már vannak felvételek, lehet látni, milyen vétkeik voltak a bíróknak. A jegenyefák tehát nem nőnek az égig, 34 győzelem után kikaptunk. Ez van, ezt tudomásul kell venni. Örömmel mondhatom viszont el, hogy a németekkel a mai napig kiváló kapcsolatokat ápolunk, és találkozgatunk az akkori német gárda még élő tagjaival is. Azt azonban be kell vallani, hogy a magyar ember lelkivilágából hiányzik ez az arany, és hiába mondjuk utólag, hogy doppingoltak – szeptemberben heten mentek be májgyulladással a kórházba–: ezt akkor még nem ismerték, és most meg már felesleges emlegetni.
• Jugoszlávia válogatottjával három alkalommal mérkőzött meg. Ebből két győzelem és egy döntetlen született. Milyen emlékek fűzik a jugoszláv játékosokhoz?
– Azt szoktam mondani, ha nem vagyunk mi, akkor a jugoszlávok a legjobbak Európában. Nagyon szívesen emlékszem vissza az olimpiai döntőre, amely az egyik legnehezebb mérkőzés volt. Előtte mi a svédekkel játszottunk, ahol a középkezdéskor a skandinávok azt hitték, még ott a labda, de ránéztek a táblára, s ott már 1:0-t mutatott a magyarok javára. Huszonhat másodperc múlott el. A jugoszlávokra visszakanyarodva, egy tizenegyest mikor ne rúgjon be a Puskás, mint az olimpiai döntőben! Beara kivédte, Öcsi elvesztette a kedvét, és végeredményben tízen játszottunk, mert ő csak ácsorgott a pályán. A félidőben aztán Sebes lelket öntött bele, rúgott is egy olyan gólt, amilyet csak nagyon kevesen tudtak, mert elfektetett három embert, utoljára Crnkovićot, aki felett elegánsan beemelte a labdát. Ez az előny még nem volt megnyugtató, de három perccel a lefújás előtt Cziborhoz került a labda. Őt Bolondnak hívtuk, mert olyanokat csinált, s akkor is csetlett-botlott a labdával, húzta volna az időt. Ordítottunk neki, lődd már el, de egyszer csak hogy, hogy nem, a jobb alsó sarokban kötött ki a labda. Ez volt a legjobb időhúzás! Visszafelé jövet azt mondta: Ah, ma nem sikerül semmi! A dobogó tetején voltunk tehát, s ott az akkori világszépétől kaptuk a puszit.
• Aktív pályafutása után szakedzői diplomát szerzett, s nyilván sok neves csapatba elmehetett volna. Úgy tűnik azonban, hogy a szíve vissza- és visszahúzta Dorogra. Így van ez?
– Anyagi okai is voltak ennek, hiszen a bányászat kiemelt iparág volt, igen jó fizetésekkel. Én ott megtaláltam a számításomat és onnan is mentem nyugdíjba. A Dorog akkor stabil NB I.-es volt, megvolt az anyagi háttér, nem volt okom váltani.
• Térjünk át a jelenre. Látjuk, hogy a világ legjobb játékosainak szerződéseiben az összegek már az egeket súrolják, 100 millió eurókról beszélünk immár. Ha összevetnénk azt, hogy az 50-es években Önök számítottak a legjobbaknak, vajon most mennyi lenne a vételáruk, és mit kaptak akkor?
– Mi akkor éltünk, nem most. Ezen nem lehet változtatni. Én örülök annak, hogy a 30-as évek gyermeke vagyok, örülök annak, hogy az Aranycsapatban játszhattam, hogy olimpiai bajnok lettem, világbajnoki ezüstöt nyertem, s a sport révén rengeteget kaptam. Más focit játszottak akkor, mást most. Sok minden megváltozott. Nekünk akkor kellett úgy focizni, de az biztos, aki kiment külföldre, az feltalálta magát. Bele tudtak illeszkedni a profi világba és eredményesek tudtak lenni. Minket ma is tisztelet övez, mert akkor örömet szereztünk az embereknek. Nemcsak a pénz van, hanem ki kell szolgálni a közönséget. Minden más utána jön. Persze manapság más világ van.
• A magyar foci évek óta mélyrepülésben van. Ön szerint mutatkoznak-e már jelei annak, hogy belátható időn belül kikerül a kátyúból? Mi kell ehhez?
– Egy napon biztos jobb lesz, de ennek a jelei még nem nagyon mutatkoznak.
• Naponta halljuk, hogy még a legrangosabb magyar klubok is milyen anyagi gondokkal küzdenek, s annak ellenére, hogy semmilyen nemzetközi eredmény nincs már évtizedek óta, a labdarúgók milliós gázsikat kapnak. Megérdemlik a pénzüket?
– A legnagyobb gond nem a mostani fiatalokkal van, hanem az edzőikkel, akik annak idején nem tanultak meg focizni, és manapság nem kérik meg ezt a tudást a fiataloktól sem, mert a dolgokat maguk sem tudják megmutatni. Sajnos Magyarországon nincsenek jó edzők, hanem olyanok, akik csak pongyola módon tudnak pénzt keresni. Egyébként ez csak Magyarországon számít viszonylag nagy pénznek, hiszen ha a nemzetközi mezőnyt nézzük, a játékosok aprópénzt kapnak.Az viszont igaz, hogy az összeg nincs arányban a produkcióval. A fociakadémiák miatt is mérgelődök, hiszen mindjárt akadémiáról beszélünk, viszont olyan szinten nem tudjuk képezni a fiatalokat, s bizony ez is profitorientált.
• Debrecenben (is) tornát neveztek el Önről. Milyen érzés már az életben legendának lenni?
– Nemcsak ott, hanem például Farkaslakán is, ahol egyébként díszpolgárrá avattak. Székelyudvarhelyen tiszteletbeli székely vagyok, Sepsiszentgyörgyön pedig március 15-én vitézzé avattak. Jó érzés, mit tagadjam, de azért a földön kell járni.
• Számos kitüntetés, elismerés tulajdonosa. Melyikre a legbüszkébb?
– Egyértelműen az olimpiai aranyérmemre.
