Ayrton Senna az az ember, aki nemcsak élete során, hanem a halálát követően is nagy hatást gyakorolt a Formula–1-re. A brazilt sokan minden idők legnagyszerűbb versenyzőjének tartják, az egész világot megrázó tragédiájáról pedig még azok is hallottak, akik sohasem követték a sportágat.
São Paulo szülöttjeként honfitársa, Emerson Fittipaldi sikerein nőtt fel, ám az sokkal inkább hatással volt későbbi pályafutására, hogy már négyévesen megkapta első kis versenyautóját. Ténylegesen versenyezni ugyan csak 13 évesen kezdett, de a sikerek azonnal megérkeztek. Nyolc év múlva Formula-autókra váltott, és Európába utazott, hogy közelebb kerüljön a tűzhöz, és nem is tartott sokáig, amíg felkeltette a szakma nagyjainak figyelmét. Három év alatt öt különféle bajnokságban nyert, aminek nyomán három F1-es csapat, a McLaren, a Williams és a Toleman is tesztlehetőséget ajánlott neki.
1984-ben elérkezett számára a pillanat, hogy 24 évesen az utolsó lépcsőfokot megtéve bekerüljön a Formula–1-be, erre azonban a három közül csak a legkisebb istállónál, a nemrég alakult Tolemannél volt lehetősége. Ám Senna jelenléte azonnal fellendítette a kiscsapat életét, ahol úgyszintén tudták, hogy a jövő egyik nagy sztárja került a birtokukba. A brazil új szintre emelte a pilóta és a mérnökök közötti kommunikációt, egy-egy kör után az autó viselkedésére és minden paraméterére pontosan emlékezett, ezáltal pedig jelentősen tudta segíteni a versenygép fejlesztését.
A csapat korábban még dobogón sem állt, ám Senna mindössze ötödik versenyén kis híján a győzelmet is begyűjtötte számukra. A Monacói Nagydíjat heves esőben rendezték, ám a brazil a mezőny második feléből rajtolva rohamosan lépkedett előre, dacolva a közeli korlátokkal és a nehéz körülményekkel. A 19. körben már a második helyen állt, és üldözőbe vette az ekkorra nagyobb előnyt kiépítő Alain Prost McLarenjét. Tíz körön át jelentős darabokat faragott hátrányából, és senki nem kételkedett benne, hogy hamarosan a vezetést is átveszi majd. Ekkor azonban egy máig vitatott döntést meghozva piros zászlóval leintették a futamot az eső miatt veszélyessé váló körülményekre hivatkozva. Senna így második lett, bár a leállítás egyesek szerint nem is volt indokolt, és talán csak az váltotta ki, hogy az élen álló Prost körökön keresztül heves kézmozdulatokkal kérte ezt a versenyirányítástól.
Senna abban az évben még két további dobogóhoz segítette hozzá a Tolemant, időközben azonban egy gyenge pontjára is fény derült, fizikálisan ugyanis nem állt a csúcson, és gyakran annyira kimerült a versenyek után, hogy csak segítséggel tudott kimászni az autójából. A csapat egy tagja nemrég elárulta, a brazil már akkor is annyira biztos volt képességeiben, hogy nem fordított elég figyelmet saját edzettségére, ezt a hiányosságát pedig csak évek múltán tudta teljesen kiküszöbölni.
Jobb eredményekre vágyva Senna egy év után kivásárolta magát a Tolemannel kötött szerződéséből, és a Lotushoz igazolt, amely csapat ekkor gyakori vendég volt a dobogón, ám már három éve nem nyert. A brazil ezen a tendencián szinte azonnal változtatott: a csapattal töltött második futamán, Estorilban több mint egyperces előnnyel ért a célba, nem mellesleg ismét egy esős versenyen. Abban az évben később még Spában is győzött, és végül a negyedik helyen zárta a bajnokságot. A Lotusnál töltött következő két évében is hasonló szintet képviselt, két-két további diadalt zsebelt be, de talán még ennél is lenyűgözőbb volt az időmérős teljesítménye: a három szezon során 15-ször állt az első rajthelyen, egyetlen gyors körön már ekkor is mindenki más fölé magasodott a koncentrációt és a precizitást tekintve.
Felismerte azonban, hogy ennél nagyobb sikerekhez ismét csapatot kell váltania, amiben segített számára a Hondával kialakított kapcsolata, hiszen a McLaren a motorgyártóval együtt őt is megszerezte 1988-ra, ahol az ekkor már kétszeres világbajnok Prost csapattársa lett. A következő két év az istálló eddigi történetének legviharosabb, de egyben legsikeresebb időszaka is lett. A McLaren-Hondák olyannyira a mezőny fölé emelkedtek, hogy ’88-ban egy híján az összes futamot megnyerték, és azt az egyet is csak azért nem, mert Monzában az élen álló Senna lekörözés közben összeütközött az egyetlen F1-es versenyét futó későbbi Dakar-rali-győztes Jean-Louis Schlesserrel.
A két gigász, Senna és Prost olykor sportszerűtlenséget és trükközést sem nélkülöző küzdelme az F1 történetének legnagyobb rivalizálásaként maradt fenn, a sikerek pedig egyenlően oszlottak el közöttük: első együtt töltött évükben Senna, majd 1989-ben Prost lett a világbajnok, ami után a francia a viszályt megelégelve el is igazolt a csapattól. A brazil mellé ekkor Gerhard Berger érkezett, ami azonnal megváltoztatta az istállón belüli hangulatot. Berger gyors és megbízható volt ugyan, de csapattársa ellen nem tudta felvenni a kesztyűt, így pedig már a feszültségtől megszabadult Senna is egészen más oldalát mutatta, és szoros barátságot alakított ki az osztrákkal. A páros arról maradt emlékezetes, hogy a pályán kívül gyakran viccelték meg egymást a legbizarrabb tettekkel. Berger egy alkalommal kidobta csapattársa bőröndjét a helikopterből, míg a brazil egy alkalommal azzal nehezítette meg kollégája életét, hogy francia sajtot rejtett szobája légkondicionálójába. Később erre is megjött a válasz, amikor Berger titokban kicserélte a fényképet Senna útlevelében, kellemetlenségeket okozva számára egy argentin repülőtéren.
Mindeközben viszont a brazil a pályán legyőzhetetlen volt – kihasználva a McLaren meglévő, de egyre csökkenő dominanciáját 1990-ben és 1991-ben sem talált legyőzőre, és már háromszoros bajnoknak mondhatta magát. Karizmatikus személyiségével, elragadó beszédével és a pályán mutatott agresszivitásával rajongók millióinak vált példaképévé. Riválisaival azonban kíméletlen volt, egész életét a győzelemnek szentelte, és nem tudta elviselni, ha a „semmiből jött” újoncok olykor kikezdtek vele. 1993-ban Szuzukában például a verseny után pofon vágta Eddie Irvine-t, mert nem tetszett neki, hogy miután lekörözte a legelső versenyét teljesítő északírt, Irvine Senna megtorpanását kihasználva rövid időre visszavette a körét. Ugyanilyen emlékezetes, ahogy a fiatal Michael Schumachert igyekezett kioktatni egy ütközésük után, vagy ahogy nem tudott napirendre térni afölött, hogy első együtt töltött versenyükön Mika Häkkinen azonos autóval legyőzte őt.
1992-re és ’93-ra a Williams vette át az uralmat a mezőny felett, és bár Senna továbbra is képes volt futamokat nyerni, a bajnoki címre nem volt esélye. Logikus lépés volt hát számára, hogy 1994-re a Williamshez szerződjön, ám erre az évre a Benetton is rendkívül felerősödött Schumacherrel.
Elérkezett a szezon harmadik futama, a május 1-jei San Marinó-i Nagydíj, ami a sport egyik legsötétebb napjaként vonult be a történelembe. Szombaton, az időmérőn az osztrák újonc, Roland Ratzenberger autója nagy tempóval a falnak csapódott, és a pilóta halálos sérüléseket szenvedett, ami megrázta a hasonlót már 12 éve nem tapasztaló F1-et. Ezzel azonban még nem volt vége: másnap a futam 6. körében az élen álló Senna autójában eltört a kormány, a Williams menthetetlenül kiszáguldott a Tamburello kanyarban, és a brazil pilóta tévénézők milliói előtt szintén életét vesztette. Autójában később egy osztrák zászlót találtak, amivel Ratzenberger emlékének szeretett volna adózni a dobogón.
Senna balesetének idén volt a 20. évfordulója. Az elmúlt két évtized során egyetlen pilóta sem halt meg F1-es versenyen, ennek oka pedig a brazil halálára vezethető vissza, ami ráébresztette a sport résztvevőit, hogy az autók és a pályák biztonsági szintjét jelentősen és folyamatosan javítani kell. Ayrton Senna tehát minden szempontból kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után.
