A címbeli rigmust skandálták a magyar szurkolók a pekingi olimpián, a 148 centis jegykezelő hölgy tehetetlen mosolyától kísérve, miközben átvonultak a magyar kézilabda válogatott éppen befejeződött mérkőzéséről a vízilabda-csarnokba, ahol a Kemény-legények harmadik olimpiai aranyuk felé meneteltek. Mi is így voltunk ezzel, mikor megtudtuk, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetségbe „beépített emberünk” nem tud jegyet szerezni a focisták franciaországi kontinensviadalára.
A jegybeszerzés kérdése majd megoldódik valahogy, a lényeg, hogy mi napról-napra közelebb kerüljünk úti célunkhoz.
Tornyosi „alaptáborunkba” már pénteken délután megérkeztek útitársaim, Dalibor és Edvárd, kerékpárjaikon hatalmas csomagokkal, amelyekben így is csak a legfontosabb dolgok kerülhettek: sátor, hálózsák, párna, takaró, néhány váltás ruha, kerékpáros-felszerelés és némi élelem.
Szombaton reggel 6.20-kor kellemes napsütésben indultunk neki a mintegy 2000 km-es távnak. A szomszéd faluban, Zentagunarason találkoztunk egy francia rendszámú gépkocsival, amiből arra következtettünk, hogy már nem lehetünk olyan messze Marseille-i úti célunktól.
Reggelinket Bácsgyulafalván fogyasztottuk el, ahol egy versenykerékpár nyergében ülő, sportos fiatalember mellénk szegődött, arról érdeklődvén, mi járatban vagyunk errefelé. Kiderült, hogy Pásztor Árpád atya, a helyi plébános az érdeklődő, aki oly szívélyesen invitált udvarának gyönyörű kertjébe, hogy már ezért érdemes volt elindulni. Kerényben (Kljajićevo) rácsodálkoztunk a főutca házain díszelgő magyar címerekre (két ilyen épület van, az egykori német, ma szerb telepesek leszármazottai által lakott faluban). Ebédünket a nagy kerékpártúrára vállalkozó trióról elnevezett bezdáni Három szamár vendéglőben fogyasztottuk el egy finom halászlé formájában.
Sok pihenésre nem volt idő az első napon, hiszen 170 km várt ránk a pécsi célig, és Bezdán még féltávnál se volt. Horvátországba átérve a bácskai sík terepet egyre inkább dombos szakaszok váltották fel, ami csak fokozódott Magyarországra érkezvén. Habár utunk során legtöbbet Olaszországon át tervezünk kerekezni, azt azért nem gondoltuk, hogy már első nap eljutunk „olaszba”. Olasz – ez a neve a falunak, amely a még Pécsig sorban következő Hássággyal, Ellenddel, Romonyával és Bogáddal kedves, szép fekvésű öt település alkot, melyeket joggal nevezhetünk a magyar Cinque Terrének, főleg ha tudjuk, hogy Pécs olasz neve Cinquechiesa (öt templom).
A magyar „öt föld” igencsak próbára tett bennünket emelkedőivel, ezért már sötétben érkeztünk meg a baranyai megyeszékhelyre, ahol a központban levő Pannon Magyar Házban voltunk elszállásolva. A BL-döntő nagy részéről is lekéstünk, de a hosszabbítás némileg kárpótolt bennünket, a végeredmény viszont csalódást okozott.
A második napunk mindjárt jól kezdődött: a Mecseket kellett megmásznunk drótszamarainkkal, ami jócskán feladta a leckét.
Kissé kemény falatnak bizonyult reggelire a hegymenet, és csak dél felé kezdtük meg az ereszkedést Kaposvár felé. A somogyi megyeszékhely a vajdasági foci egyik „csatolt területe”, hiszen a ma harmadosztályba visszasorolt csapatban olyan a magyar labdarúgásban jól csengő névvel rendelkező földijeink játszottak, mint Nikolić, Nagypál, Oláh, Andruskó. Kíváncsi vagyok, Fenyvesi Ottó közülük kiket rakna be minden idők legjobb délvidéki tizenegyébe. Ezen morfondírozva értünk be Kaposvár központjába, ahol éppen a Rippl-Rónai fesztivál zajlott. A város szülötte az egyik kedvenc festőm, láttam már a kiállítását is, de nem itt, hanem Csíkszeredában. S ha már Erdélynél tartunk, eredeti célom egy csíksomlyói kerékpáros zarándokút volt, de aztán jól elsült Priskin lába, s ez mindent megváltoztatott...
