Az Abu-dzabi Nagydíj hétvégéjével befejezte 2001 óta tartó Formula–1-es pályafutását a kétszeres világbajnok Fernando Alonso, aki sorozatos rossz döntései következményeként nem jutott el olyan magasságokig, mint azt tehetsége indokolta volna, ám napjaink egyik legjobb autóversenyzőjeként él a köztudatban annak ellenére is, hogy az elmúlt négy évében már az F1-es dobogón sem járt. A búcsú azonban még nem végleges, hiszen akár még a királykategóriában is viszontláthatjuk, emellett biztosan fogunk még róla hallani az autósportok más válfajaiban is, hiszen karrierje legkülönlegesebb sikerei talán még csak ezután következnek.
Alonso minden idők egyik legjobb F1-es újoncgárdájának tagjaként jelent meg a 2001-es Ausztrál Nagydíjon, hiszen együtt debütált Kimi Räikkönennel és az azóta igazi autósportos ezermesterré vált Juan Pablo Montoyával. Flavio Briatore csapatfőnök pártfogoltjaként előbb a Minardinál versenyzőként, majd a Renault-nál tesztpilótaként töltött el két tanulóévet, amikor pedig a következő szezontól beülhetett az élmezőnyre felzárkózni készülő francia autóba, már második hétvégéjén rajtelsőséget ért el, később a Hungaroringen karrierje első győzelmét is megszerezte, megdöntve az akkor érvényben lévő fiatalsági rekordokat. Nem kellett sokat várnia a Renault hatalomra jutására, 2005-ben Räikkönen ellen vívott győztes bajnoki csatát, egy évvel később pedig második címét is behúzta, ezúttal Michael Schumachert győzve le nyílt sisakos harcban, ezáltal szimbolikusan ő vetett véget a német nevével fémjelzett korszaknak.
Csupán 25 éves volt ekkor, és 2006-ban valószínűleg senki nem adott volna érte egy lyukas garast sem, hogy az lesz a még mindig felszálló ágban lévő Alonso karrierjének utolsó bajnoki címe, pedig jelen állás szerint ez a helyzet. A spanyol matador duzzadt az önbizalomtól, a Briatorével való jó kapcsolata ellenére is már egy évvel előre bejelentette, hogy 2007-re átigazol a McLarenhez. A rizikós csapatváltás ugyan helyesnek bizonyult, hiszen a wokingiak bajnokesélyes autót építettek, ám a dolgok mégis úgy alakultak Alonso számára, hogy talán az vezette végleges vakvágányra pályafutását. Megkapta maga mellé az újonc Lewis Hamiltont, aki nemcsak azon kevesek egyike lett, akiket a spanyol nem tudott a földbe döngölni csapattársként, de a brit azonnal felvette vele a versenyt világbajnoki címért is. Miután nem kapta meg a vágyott kiemelt státuszt a csapaton belül, nyárra végérvényesen elmérgesedett Alonso viszonya a vezetőséggel, zsarolásról, a Ferrari-tervrajzok felhasználásáról ismert kémügyben való részvételéről szóltak a hírek. Végül a McLaren minden bajnoki címről lemaradt, Alonsóval pedig egy év után felbontották a gyümölcsözőnek indult szerződést.
Ekkor alakult ki a kép a spanyol nehéz természetéről, ami a következő évtizedben végigkísérte karrierjét. Bár 2008-ra ajánlatot kapott az akkor még a középmezőnyt képviselő Red Bulltól is, Alonso – nem sejtve, hogy a csapat egy év múlva megkezdi felemelkedését –visszautasította ezt, és inkább visszatért két nehéz és újabb botrányokkal tűzdelt évre a Renault-hoz, tekintetét pedig már a Ferrarira emelte, akikhez 2010-ben csatlakozott.
Vesztére azonban ekkorra a Red Bull vált a mezőny legerősebb csapatává, és hiába zárt az olaszoknál töltött öt évéből hármat is a tabella második helyén, a bajnoki diadalok itt is elkerülték. Erre az időszakra tehetők leghősiesebb küzdelmei, hiszen 2010-ben és 2012-ben is csak hajszállal, néhány ponttal bukta el a csatát Sebastian Vettellel szemben. Beleértve a szoros 2007-es végjátékot is, elmondható, hogy Alonsót mindössze 11 pont választotta el attól, hogy kétszeres helyett ma ötszörös világbajnokként beszélhessünk róla.
A hibridkorszak elején aztán a Ferrariban is megrendült a bizalma, itt is belső súrlódásokról lehetett hallani, és két évvel szerződésének lejárta előtt távozott, hogy 2015-re váratlanul a McLarenhez térjen vissza, eltemetve a régi sérelmeket főnökével, Ron Dennisszel. A felek azt remélték, hogy a csapathoz frissen csatlakozó Honda révén visszajutnak a csúcsra, és sikerre vezetik a korábbi befejezetlen együttműködést, ez viszont óriási tévedésnek bizonyult. A Honda nagy lemaradásban kezdett, és az autó sem volt az igazi, így McLarenre és Alonsóra is történetük legküzdelmesebb évei vártak, aminek eredményeként négy szezon alatt a 2016-os bajnoki 10. hely lett a spanyol legjobbja. Ezekből az időkből ünneplés helyett a frusztráció által szült vicces nyilatkozataival, az F1 egyensúlytalanságát illető kritikáival hívta fel magára a figyelmet, miközben hiába vágyott a Mercedes ülésére, egyetlen aktuális élcsapat sem akart kockáztatni leigazolásával.
Balszerencsés hősként a közvélemény szemében viszont javult a megítélése, és továbbra is úgy élt a köztudatban, mint napjaink egyik legsokoldalúbb autóversenyzője. Nem felejtette ezt el ő maga sem, és ahogy F1-es jövője egyre kilátástalanabbá vált, Alonso más karriercélt tűzött ki maga elé. „Két módja van annak, hogy a világ legjobb autóversenyzőjévé váljak. Az egyik az, hogy 8 világbajnoki címet szerzek, hogy eggyel több legyen, mint Michael Schumachernek, ez viszont elég valószínűtlen. A másik pedig az, hogy különböző bajnokságokban is a csúcsra jutok.”
Alonso kivetette a hálóját a tripla koronára, ami egy névleges elismerés, és az a versenyző mondhatja magáénak, aki megnyeri a világ három legnehezebbnek gondolt, egymástól nagyon eltérő kihívásokat tartogató autóversenyét: a Monacói Nagydíjat (ezt már megtette), a Le Mans-i 24 órást és az indianapolisi 500 mérföldes oválversenyt. A sporttörténelemben ezt eddig csak egyetlen embernek, Damon Hill apjának, a néhai Graham Hillnek sikerült elérnie, Alonso pedig immár arra koncentrál, hogy másodikként ő is megtegye, ezzel beírva magát az autósport halhatatlanjai közé.
Indianapolisban 2017-ben már elindult, elsőre is az élmezőnybe tartozott, de végül kiesett – 2019-ben újra próbálkozik. Eközben idén az F1 mellett benevezett a hosszútávú-világbajnokságba (WEC) is, ahol a Toyotával végre visszatérhetett a dobogóra, és a Le Mans-t elsőre megnyerte Sebastien Buemi és Kazuki Nakajima oldalán, azaz kipipálta a másodikat is a nagy triplából. Mivel a WEC teljes szezonját lefutja, esélye van a végső győzelemre is, amivel újabb különlegességet érhet el, hiszen két különböző FIA-sorozatban szerezhet világbajnoki címet, ami szintén csak egyvalakinek sikerült korábban: Petter Solberg raliban és ralikrosszban ért fel a csúcsra.
Nyugdíjba tehát még egyáltalán nem vonul a 37 éves pilóta, és bár a 2019-es versenynaptára ritkább lesz, időt hagyva némi pihenésre is, Alonso még nem zárta ki a későbbi F1-es visszatérés lehetőségét sem. Ezt viszont garantáltan már csak egy győzelemre esélyes autóban tenné meg, amit egyáltalán nem biztos, hogy felkínál neki valaki.
