Géza korán ébred. Nézi kicsit a plafont, de nem lát semmit rajta. Ám mintha villám csapna be az ablakon, felötlik benne a legfontosabb hír. Ma kezdődik a focitábor! Padlóra veti a takarót, kiugrik az ágyból. Gépiesen mosdik, nadrágját magára kapja. Pólója a kezében marad. Úgy ugrik ki a házuk ajtaján, mint a nyúl. Fut, szalad, rohan, szinte repül a két végszomszédos kertet hosszában átszelő egyenes úton a nagyszülők házába.
Nagyi éppen az unoka reggelijét készíti.
– Gézukám, kisfiam! – szól mama az unokájához. – Minden helyére került a fészkedben?
Géza szólni akar, de szája tátva marad.
Nagymama mosolyog.
– Futás vissza, csacsikám! Elfejetetted anyád szavát?
A fiú lehajtja a fejét.
„Mindig rend maradjon utánad!” – visszahangzik lelkében az anyai tanítás.
Indulna vissza, haza, de mama vajszívű ezen a reggelen.
– Itt a reggelid. Egyél! Ne siess, rágd meg jól a falatot! Én majd később átmegyek, beágyazok, kiszellőztetek, és letörlöm a port.
Géza asztal mellé ül. Lassan falatozza a szendvicset. Minden falat után egy korty frissen fejt kecsketejet kortyol. A városhoz közeli kecskefarmról szerzi be nagyi a tejet.
A sporttáskát még tagnap este bepakolták. Elsőre Géza egyedül próbálkozott. Nagy nyögések közepette emelte föl a kétfüles táskát.
Apa hümmögött:
– Ezzel így bajod lesz. Nem bírod el. Hogyan cipeled majd, ha helyet váltotok? – azzal kinyitotta a táskát, mindent kiöntött belőle.
– Kezdjük újra!
Minden darabot külön kézbe vettek, aztán megnevezték hangosan a szükséges fölszerelést.
– Stoplis focicipő! – mondta apa. – Füves pályára kell. Nadrág, mez, zokni, stucni…
– Apa! Ez lábszárvédő! – tört ki a nevetés a fiúból.
– Tudom, fiam. De az én gyerekkoromban stucninak hívtuk. A térdzokninak együttes neve volt azzal a kemény műanyagbetéttel, amely a sípcsontunkat védte.
– Az sípcsontvédő.
– Kicsit lemaradtam a nyelvhasználatban – jegyezte meg vidáman apa.
Megmarad mama két kulacsa.
– Ezek minek? – húzta föl a szemöldökét az atya. – Nagyon nehezek.
– Mama csomagolta. Finom limonádéval töltötte meg őket.
– Ezekre nincs szükség! Nagyok. Ide a kis kulaccsal!
– Abba öntjük át a limcsikét?
– Nem, édes fiam! Üresen viszed. Lent majd megtöltöd a kifolyós kútnál. Az pompás forrásvíz.
Mama persze közbeszólt:
– Jobb a limonádé, mint a tiszta víz!
– Nem jobb, anyám! – vágott vissza apa. – A gyereknek cipelni nehéz. A szomjúságot meg legjobban a tiszta víz oltja!
A limonádé otthon maradt.
A fiúcska elmereng. Nézi az ebédlő sarkát. Oda rejtette volna a sárkány valami titkos kincsét?
– Te még nem ittad meg a tejet? – csodálkozik nagymama.
Géza fölkapja a bögrét, nagyokat kortyol.
– Készen vagyok!
Találkozik nagyi és unokája tekintete. Egyszerre mosolyodnak el.
– No, siess, Gézukám! A ház előtt vár a kocsi.
A ház előtt Sárika tatájának kocsija pöfög.
– Hol az én nagyapám? – ijed meg a fiú.
– Lent vár a táborhelyen – válaszol nagyi. – Hajnalban indult. Fontos dolgom van, titkolózott még előttem is.
A kocsi ajtaját nagyi nyitja ki.
– Üdv, édes Katuskám! – köszön mamának az ismeretlen néni
– Kellemes napot, örökös padtársam! – nevet rá mama.
Géza megkövül. Ki lehet bent?
– Ülj be, Gézuka! – hallatszik Sárika hangja. – Kati néni levisz bennünket a táborba.
A fiú beül, ám mielőtt becsukná az ajtót, nagyi megfogja unokája balját.
– Kati tanító néni meg én az általános iskola első osztályától kezdve a gimnáziumi érettségiig egy osztályba jártunk. De a számunkra a legfontosabb, hogy a 12 év folyamán padtársak voltunk.
– Kati néni nagyon kíváncsi rád, Gézuka! – pereg Sárika nyelve.
Fölugrik erre a kölyök mindkét szemöldöke.
– Idén ő lesz az első osztály tanító nénije – csicsereg a lányka.
Kati néni hátrafordul.
– Bekötöztétek magatokat?
– Igen! – hallatszik két kismadár hangja.
– Köszöntelek, Gézuka! – mosolyog Kati néni.
A kölyök megretten.
– Én... én… én Géza vagyok…
A tanító néni meglepődik.
– Szervusz, Géza!
– Csókolom, Kati néni!
Elindulnak.
Sárika nagy táskájából kibújik egy fehér fejecske.
– Bújj vissza, Hópihe! – suttog a kislány.
Az ebecske értheti az emberi szót, mert eltűnik a színes ábrákkal díszített strandtáskában.
Gyorsan leérnek a táborhelyre. Ott már nagy a gyülekezés, fölnőttek, nagy- és kisebb gyerekek, fiúk és lányok beszélgetnek egymással, vagy hallgatnak, nézelődnek. Géza kijön a kocsiból. Átlépdel az autó másik oldalára, segít Sárikának, mert a kislány oldalra dőlt az ülésen, nyögdécsel. Belegabalyodott a nagy vászonszatyor fülébe, és nem képes kiszabadulni.
– Nyugodj meg, Sárika! – szól a szomszédlányhoz. – Ha mocorogsz, nem segíthetek.
Ám Sárika rúg egyet a szabad lábával, kinyílik a táska! Éles vonítás! Abban a pillanatban előterem a titkon lehozott kutyuska. Ijedten szökken ki a fűre.
– Hópihe! – így a fiú.
Utánaugrik, de a pomerániai törpespicc már eltűnt. A fiú hasal és dühöng a füvön.
Sárika sírva fakad, könnyeit törölgeti.
Kati néni kiszáll a kocsiból. Ránéz a lánykára. Elmosolyodik.
– Semmi baj, kicsim. Azonnal szabaddá teszem a lábadat.
Sárika fölül, zokog, hívja a kutyust.
Géza a bokrok közé fut. Itt kell lennie, gondolja. Erre futott. Biztosan elbújt. Nagyon félhet.
A kölyök leül a földre.
– Kiskutyám, Hópihe! Gyere hozzám!
Megcsörren egy ágacska. Géza a hang irányába fordul.
A bokor alól kigurul az eltűnt hógolyó.
– Gyere hozzám, kicsikém! – nevet a gyerek.
A kutyuska boldogan fölugat. Lassan indul. Szökken kettőt. Közelít a kölyökhöz. Megáll. Nézi.
– Gyere, no, te kis buta! – gügyög neki a fiú.
Hópihe bátortalanul lép vagy kettőt, ezzel annyira megközelíti az ülő fiút, hogy ő elérheti az ebecske hátát. Simogatni kezdi. Beszél hozzá. A szökevény végre megnyugszik.
– Gyere az ölembe, te, rosszaság! Jól ráijesztettél szökéseddel gazdikádra. Hát szabad ilyet tenni?!
A csöpp házőrző megvackol a fiú ölében. Behunyja szemét, mélyen lélegzik. Én most már elalszom, üzeni a fiúnak.
A kis srác átkarolja jobbjával a hószínű pomerániai törpespiccet, gyerünk, keressük meg Sárikát!
Sárika odabújik Kati nénihez. Sírdogál vigasztalhatatlanul.
– Megvan Hópihe! – kiált Géza.
A kislány fölemeli fejét babusgatója öléből. Fölugrik, és fut a fiú felé. A kis fickó leteszi a kutyust a fűbe.
– Kutyuskám! – hívja ebecskéjét kicsi gazdája.
A találkozás boldog pillanatát többen is látják, és tetszésüknek hangot is adnak.
– Ügyes és jó fiú vagy, Gézuka!
A fiú elszomorodik a becézett névalak hallatán, de hamar megbékél.
– Géza! – zeng öregapja hangja, és szélvészként szétfut az egész világban, hallhatja mindenki, mi az igaz neve ennek a kisfiúnak. – Gyere, fiam, Géza! Jöjj a kölyökpályára! Siess! Itt van a gyülekezőtök!
