– feddi Arany János Családi körében fiát a gazda, amikor az a béna harcfit így kérleli: Meséljen még egyet! Egyik-másik újságírónk is magára vehetné ezt a feddést, amikor rossz helyen emlegeti a mesélést. Mert ez bizony nemegyszer előfordul. Részben azért, mert nem eléggé válogatják meg szavaikat, részben azért is, mert hat rájuk az el beszélést éppúgy, mint mesélést jelentő szerbhorvát pričati. Legalábbis erre vetek az alábbi példákból.
– A járási titkár meséli: Prigrevicán az emberek megkérdezték, ki felelős azért, hogy… – így kezdődik a 7 Napban egy riport, amely minden inkább, csak nem mese. Valami aggasztó jelenségről van benne szó, ha mese volna, sohasem kerül riportba. Még különösebb a következő mondat: – Amikor a sarokra értünk – mesélte halálra ijedten a két gyermek… Halálra ijedten nemigen mesél a gyerek, kivált valami súlyos utcai balesetről.
A mesélés vagy csevegés, könnyed társalgás, vagy tempós, hosszú lélegzetű regélés, vagy ellenőrizhetetlenül terjedő szóbeszéd, vagy kitalálás, költés, lódítás. Mesél az öreganyó, mesél Seherezádé, mesél Hári János és mesél Jókai, de nem az aggasztó jelenségekről panaszkodó járási titkár és a halálra vált gyermek. A titkár elmond, elbeszél, elpanaszol valamit, esetleg fölemlít, megemlít, szóvá tesz. A halálra vált gyermek meg akadozva elmondja, elhabogja vagy hebegi, akár elszepegi a szörnyű eseményt, nem meséli.
A Magyar Szó vasárnapi számában meg éppen ezt olvassuk: – Néhány fiatal katona holtsápadtan és a látottaktól megkövülve mesélte, hogy látták élve eltemetni az algériai felkelőket. – Holtsápadtan, megkövülve senki sem regél, élve eltemetést, ilyen szörnyű valóságot nem mesélnek. Aminthogy legépfegyverezett asszonyokról és gyermekekről sem mesélnek a szemtanúk, ahogy a továbbiakban olvassuk, sem felkelőkről, akik vérbe fagyva, órákig lógtak lábuknál fogva. Mindez, sajnos, nem mese, hiszen a cím is azt mondja, hogy tanúvallomások.
Kvaterkázva, fehér asztalnál elmesélheti valaki egy kalandját, elmesélhet egy vadásztörténetet, akár egész élete történetét – hiszen nem okvetlenül kitalálás a mesélés, nem csak költött dolgot lehet elmesélni –, de már az aggasztó jelenségeket, súlyos baleseteket, a francia ejtőernyősök rémtetteit nem mesélik, nem regélik. Más az persze, hogy szerbül: pričaju. Ha a szerb tanú priča, azt elfogadja a bíróság, mert az akkor elbeszél valamit, de ha a magyar tanú mesélni kezd, azt félbeszakítják: – Ne meséljen!
Az ilyen értelmű „mesélés”, úgy látszik, a szerb hatástól függetlenül is terjed a magyar köznyelvben, de nálunk a jelek szerint túlságosan. Fordítóinknak mindenesetre ajánljuk, hogy ízlelgessék egy kicsit, beszél-e, vagy mesél az, akiről a szerb azt mondja, hogy priča.
Bizony az ilyen többjelentésű szerbhorvát szavak gyakran megtévesztik a fordítót. A múltkoriban egy házasságközvetítésről szóló cikkben a fordító minden férjezetlen nőről és nőtlen férfiról azt mondta: szerencsét keres, szerencsére vágyik. Hogyhogy nem boldogságra? Mert megtévesztette a fordítót, hogy a sreća nemcsak szerencse, hanem boldogság is. Aki srećára áhítozik, az sorsjegyre is gondolhat, családi boldogságra is, aki szerencsére vágyik, az csak lutrira vagy lottóra. Márpedig szerencse és boldogság nem mindig jár együtt.
Más a túllépés és a túlszárnyalás is. Az egyiket rosszalló értelemben használjuk: túllépi hatáskörét, jogkörét, túllépi a határt, túllép a mértéken; a másikat javalló, dicsérő értelemben: túlszárnyalja eredményeit, túlszárnyalja ellenfeleit, önmagát. Nálunk a normára is gyakran ezt a szót használják, noha egy kicsit fennköltül hangzik, elég, ha valaki túlteljesíti a normát. De olyan formában, ahogyan nemrégen olvastuk, már nem fennköltül, hanem nevetségesen hat: – Úgyszólván minden esetben túlszárnyalták a film gyártási költségvetésének kereteit. – Szinte látjuk a filmgyártó munkaközösséget, amint fáradságot és költséget nem kímélve, akadályt nem ismerve, önfeláldozóan küzd, hogy a hitelkeretén felül költsön.
Ez a furcsa szárnyalás is onnan származik valószínűleg, hogy szerbhorvátban a prebaciti, premašiti szót mindkettőre, jóra is, rosszra is használják, normára és hitelkeretre is (noha ott is jobb volna az utóbbira azt mondani: prekoračiti).
A nyelvnek is megvannak a maga normái. Költők, művészek időnként túlszárnyalják ezeket a normákat, mi vigyázzunk, hogy túl ne lépjük őket! (1965)
(Forrás: Kossa János: Kettős idegenségben. Válogatott nyelvművelő írások. Timp Kiadó, 2003.)
