Az Ébredések – nők testtudatosságának növelése a mentális egészség érdekében nevű Erasmus+-projektben, amelyben szakmai résztvevőként dolgozom, visszatérő tapasztalat, hogy a saját testünkkel való tudatos kapcsolat sok felnőtt számára nem magától értetődő. A beszélgetésekből az rajzolódik ki, hogy sokan nehezen érzékelik a testük jelzéseit, bizonytalanok abban, mit éreznek valójában, vagy csak akkor figyelnek fel a testi feszültségre, amikor az már túl erős. Ez a jelenség nem felnőttkorban kezdődik, hanem egy hosszabb folyamat eredménye, gyökerei a legkorábbi életévekig nyúlnak vissza.
A testtudatosság alapjai csecsemőkorban formálódnak. A kisgyerek a világot elsősorban testi érzeteken keresztül tapasztalja meg. A gondozóval való kapcsolat ebben az időszakban nemcsak érzelmi, hanem testi szinten is szerveződik. Az igény szerinti szoptatás, a testkontaktus, az ölben tartás vagy a ringatás mind olyan tapasztalatok, amelyekben a gyerek azt éli meg, hogy a testében megjelenő állapotokra válasz érkezik. A feszültség csillapítható, a szükségletek észlelhetőek, és van rájuk reagáló környezet. Ez a korai együtt szabályozás az alapja annak, hogy később kialakuljon a saját belső szabályozás képessége. A baba megnyugvása, ritmusa, hőszabályozása szorosan összekapcsolódik a gondozó jelenlétével. A tapasztalat, hogy a testi állapotok változnak és rendezhetők, fokozatosan épül be. Ha ez a folyamat kiszámítható és válaszkész környezetben zajlik, akkor a gyerekben nemcsak biztonságérzet alakul ki, hanem alapvető kapcsolat is a saját testi jelzéseivel.
Ahogy a gyerek növekszik, egyre több olyan helyzet jelenik meg, ahol a külső szabályok nagyobb szerepet kapnak. A napirend, az étkezések időpontja, az alvási keretek, később a szobatisztaság mind olyan területek, ahol a belső ritmus találkozik a külső elvárásokkal. Ez a találkozás szükséges, de nem mindegy, hogyan történik. A kérdés nem az, hogy vannak-e szabályok, hanem az, hogy ezek mellett mennyire marad érzékelhető a gyerek számára a saját testi működése.
A vécé használata jól mutatja ezt az átmenetet. A gyerek kezdetben a saját testi késztetései alapján működik, majd megtanulja a társadalmilag elfogadott kereteket. Ha ebben a folyamatban a külső elvárások túl erősen dominálnak, könnyen háttérbe szorul a belső érzékelés. A gyerek alkalmazkodik, de közben fokozatosan eltávolodhat attól, amit a teste jelez. Hasonló mintázatok jelennek meg más területeken is. Mikor kell enni, mikor kell abbahagyni a játékot, mikor szabad elfáradni és pihenni. Ezek a mindennapi helyzetek hosszú távon alakítják azt, hogy mennyire maradunk kapcsolatban a saját testünkkel. Felnőttkorban gyakran ezek következményeként jelenik meg az a nehézség, hogy valaki későn érzékeli a kimerültséget, nem veszi észre a túlterheltséget, vagy nehezen kapcsolódik a saját szükségleteihez.
Pedagógiai szempontból ezért nemcsak a szabályok átadása fontos, hanem az is, hogy a gyerek megtanulja érzékelni a saját állapotait. Hogy észrevegye, mikor feszült, mikor fárad, mikor van szüksége mozgásra vagy pihenésre. Ez nem a szabályok hiányát jelenti, hanem azt, hogy a külső keretek mellett a belső jelzések is helyet kapnak.
A testtudatosság nem külön tanítható készség, hanem egy folyamat eredménye. A korai kapcsolatokban és a mindennapi helyzetekben alakul ki, és végigkíséri az egész életet. Ha a gyerek megtapasztalja, hogy a testi jelzései értelmezhetők és elfogadhatók, akkor nagyobb eséllyel válik olyan felnőtté, aki képes kapcsolódni önmagához. Ha ez a kapcsolat megszakad, akkor később tudatos munkával kell újra felépíteni.
