A homofónia (hasonló hangzás) a homonímiának (azonosalakúságnak) az a fajtája, amelyben az eltérő íráskép és az eltérő jelentés ellenére azonos a hangzás.
A költészet is gyakran él a homofónia jelenségével: Pál nem hagyja: őtet uccse! / Péter ordít: ő meg úgy se! (Arany János: A fülemile) Bravúros, ha a kiejtési homonimák rímhelyzetbe kerülnek: Behúnyja a lelkét, ki issza a Léthét / s örökre feledve a létnek a létét. Babits Mihály Laodameia című versében egy mitológiai folyónév tárgyragos alakja (a görög mitológia szerint az alvilág egyik folyójának a neve Léthé, azaz ’feledés’; az ókori hiedelmek szerint a holt lelkek azért ittak az alvilági folyó, a Léthé vizéből, hogy elfeledjék világi életüket a túlvilági élet előtt) és a lét főnév kétszeresen toldalékolt formája (lét + é + t) azonos hangzású.
Kosztolányi Dezső A csata után című versének végrímei homofónok: csel szavunk birtokos személyjeles formája és a Csele-patak neve hangoztatáskor egyforma: Tajtékos embervért iszik a rét, az út… / Győzött az ellenség ágyúja és csele, / királyi zsákmányát ragadja a Csele, / a fergetegben a kürtszó zokogva búg. Egy másik versében egy görög személynév (Thepszis, az ókori hagyomány szerint a tragédia feltalálója) és egy köznév vulgáris alakváltozata eredményez homofóniát: Megölte lassanként a szepszis / e dézsás, rocskás, bögrés, tepszis / cselédet. / De ezt kiáltja most a szkepszis / felétek: / Bezzeg, ha vitte volna Thepszis / kordélya, hát megmentik ezt is, / s feléled. (Csacsi rímek. Háztartási alkalmazott halála)
Már a vicc határát súrolja Kosztolányi Dezsőnek több homofón rímpárja. Van, hogy felszólító módú igét (alhat – alhass) és főnevet kapcsol össze páros rímben: Hogy nyugodtan alhass, / üres legyen az alhas. (Orvosi tanács)
Rövidülés következtében a kiáll ige múlt idejű formája egybeesik a kiált ige szótári alakjával, ezért ötletes homofón rímpárt alkot: A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált. (Áprily Lajos: Március)
József Attila is él a homofónia figyelemkeltő szerepével rímeiben, például amikor a személyjeles határozószó nyomatékos változatát csendíti egybe az ének főnév birtokos személyjeles alakjával: De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat. (Nagyon fáj)
Arany János egy angol és egy hasonló hangzású magyar szót rímeltet: S a nép, az istenadta nép / Oly boldog rajta, Sire! / Kunyhói mind hallgatva, mint / Megannyi puszta sir. (A walesi bárdok) Szilágyi Domokos szintén ilyen típusú összecsengéssel űz tréfát: Ákos, a festő, festvén festeget […] / és orrcimpát, melyből kiáll a szőr, / és Júliát, ki atyját kéri: Sir! (Ákos, a festő) Egy másik versében ötletes a j és ly megegyező ejtéséből fakadó homofón szavak egymás mellé helyezése: mégsem kívánok még egy életet, / se tegnapi, se mai ésszel / (végül mindkettő / együtt vész el), / se kéjt, sekélyt (Öregek könyve)
A morfémahatár áthelyezése – miközben a homofónokhoz új értelem társul – rímhelyzetben tréfás kapcsolást szül: Nézd: az ebadta fiúja / szövegét szakadtig fújja. / Minden pénzt megérez, / (minden pénzt megér ez?…) (Buda Ferenc: Keringő 12 tételben, alcímekkel. Karrier 1.)
Nyilvánvaló a humoros hatásra törekvés a következő Kosztolányi Dezső-idézetben. Az összetett szó két elemre tagolása (retorikai fogalomként: calembour) új jelentést eredményez: Volt nők miatt egy pár bajom / S egy párbajom. (Csacsi rímek. Vallomás) Egy másik tréfás versében a melléknévi szerepű, ’néhány’ jelentésű határozatlan számnév és az egy számnév kicsinyítő képzős és tárgyragos formája a kiejtésben egybevág: Az ember / egy-két / egykét / létrehoz… (Holnap összedől e bús világ) Nevetésre ingerlő Kosztolányi Dezső homofón rímpárja, amely egy főnevet és egy kérdőszavas igét kapcsol egybe a rímeléssel: Rátok tekint két félteke, / hogy féltek-e? (Csacsi rímek. Napoleon katonáihoz)
Tóth Árpád tréfás verseiben nemegyszer játszik rá az egyező hangzású rímekre: Ahelyett a sors azzal ver meg, / Hogy húsvéti verseket ontsak, / Holott jó alkalmi verset, / Zápat s fanyarat s nyerset / Gyan Thula versirója ont csak. (Húsvéti versike) A hagyma, a hagyma, / Érte búm nagy ma, / Hangsúlyozzam azt talán, / Hogy minden művelt család asztalán / E gyengezöld növény mily gyakran / Áll ma? (Hagyma-koszorú) A mássalhangzó-törvények (az összeolvadás és a zöngésség szerinti részleges hasonulás) miatt keletkező véletlen kiejtési azonosságra építi a költő a sorok összecsengését. Hagyma-koszorú című versében az a játék alapja, hogy egy ige és egy időhatározó-szó együttes hangzása egyezik meg egy főnévével: E szenzációk dús halomban / Ne zengjenek ma bús dalomban, / Engem minden hidegen hagy ma. / Ellenben mit szólnak ahhoz, kérem, / Hogy drágább lett a hagyma? Ugyanebben a tréfás versében a rövidülés hangtörvénye miatt egy ragos főnév és egy összetett főnév hangzása egyforma: És rám az se leverő, / Hogy ez a kapitány, ez a Gerő / Karddal / Akarta dirigálni, hogy milyen / Legyen a parlamenti kardal.
A homofónia képes a fogalmilag távolabbra eső szavakban is felerősíteni a betűrímek hatását: Ebből immár alig lesz édes ének, / Üdvözletül a költő édesének, / Nehéz hang érdesíti itt-amott / A futamot. (Tóth Árpád: Hegyi beszédek felé)
A homo ludens (játékos ember) a legkülönbözőbb szövegtípusokban játszik rá a homofóniára. A költészetben a hasonló hangzású szavak különösen rímhelyzetben válnak feltűnővé és hatásossá.
(Szikszainé Nagy Irma írása az Édes Anyanyelvünk 2015. júniusi számában jelent meg)
