2024. március 4., hétfő

Szóból-hang/hangból-szó

A zene mint az önkifejezés lehetősége címmel tartott interaktív foglalkozást Paár Julcsi Topolyán

Óvópedagógusokat, tanítókat, szülőket, könyvtárosokat várnak a magyarországi Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum Vadlazac2 programsorozatára, melyen szempontokat tanulhatunk a kortárs gyermekirodalmi művek befogadásához, a pedagógiai gyakorlatmegújításához. A topolyai múzeum épületében a hatrészes sorozat negyedik állomásán dr. Harmath Artemisz irodalomtörténész, az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum igazgatója a kortárs gyermekversekről és a hangzósságról beszélt, és Paár Julcsi énekes, zeneterapeuta tartott hangszerbemutatóval egybekötött interaktív előadást Szóból-hang/hangból-szó – A zene mint az önkifejezés lehetősége címmel.

A Vadlazac2 című programsorozat a Topolya Község Múzeumával való együttműködésben valósul meg, Csernik Attila képzőművész retrospektív kiállításának gyermekirodalom-illusztrációs részében tartják a workshopokat.

A zene és az olvasóvá nevelés című műhelymunka keretében a jelen levő szülők, pedagógusok számos hangszert szólaltattak meg, és nagy élmény volt megtapasztalni, hogy a hang, a ritmus milyen érzéseket vált ki bennünk, mi mindent tudunk közvetíteni ezekkel az eszközökkel. A különleges órát követően Paár Julcsi énekest, zeneterapeutát kérdeztük a zene fontosságáról kisgyerekkorban.

Szavak nélküli szinteken jönnek létre kapcsolódások: játszunk a hangszereken, felelgetünk, észrevesszük a másik mondanivalóját, motívumait, leutánozzuk visszatükrözzük, variálunk…  (Fotó: Herceg Elizabetta)

Szavak nélküli szinteken jönnek létre kapcsolódások: játszunk a hangszereken, felelgetünk, észrevesszük a másik mondanivalóját, motívumait, leutánozzuk visszatükrözzük, variálunk… (Fotó: Herceg Elizabetta)

– Az az alaphipotézisem – ami nem az enyém, hanem egy kollektív hipotézis tulajdonképpen –, hogy a zene a legelemibb önkifejező eszközünk, mindenki számára adott. Amikor megszületünk, akkor a hangadás, a hanggal való kapcsolódás igénye egy olyan ösztönös belső motiváció, ami mindenkiből jön. Egy apró pici élet az anyaméhben töltött 22. terhességi héttől fogva elkezdi a külvilág hangjait értelmezni, struktúrába helyezni, differenciálni, annak a hangszíneit, a jellegét, az érzelmi töltöttségét elkezdi egyszerűen elhelyezni magában, és amikor megszületünk, akkorra a hangadás és a hanggal való kapcsolódás legalább annyira fontos szociális szükségletünk, mint az érintés, a taktilis kapcsolódásunk, a vizuális élményvilágunk, tehát mindez egyenrangú dolog, viszont amikor megszületik egy pici csecsemő, akkor nem tudja ezeket az érzékszervekhez képest tudatosan elkülöníteni, a hallott, a vizuális ingereket, a taktilis ingereket, hanem egy teljesen globális élménycsomagként kapja őket, és nagyon izgalmas maga az a folyamat, ahogyan ebből az ingercsomagból, az őt ért ingerekből az ember elkezdi felépíteni önmagát.

Tehát ezek a hatások, aminek nagyon fontos eleme a zene, a hallott beszéd, a hang maga, nagyon erősen befolyásolják a személyiségfejlődésünket.

Az oktatásban, szociális kapcsolatainkban, a saját magunkkal való önismereti munkánkban mindez, a zene és a saját hangunknak a használata sokkal nagyobb fókuszt kellene hogy kapjon. Kodály országában rendkívül szeretünk a kodályi gondolatokkal takarózni, meg a szlogenekkel dobálózni: legyen a zene mindenkié, és hogy a gyermek zenei nevelése kilenc hónappal a születése előtt kezdődik. Ezek mind olyan tételmondatok, amelyek mindannyiunk fejében benne vannak, mégis a gyakorlat szintjén van bennünk egy gát, van bennünk egy szégyenlősség, társadalmi elvárások és ítélkezéstől való menekülés, hogy egyszerűen nem merjük használni a saját hangunkat, sokszor még élőbeszédben is nehéz kapcsolódni, megnyilvánulni, felvállalni a saját gondolatainkat, felvállalni a saját hangomat, nemhogy megtalálni – ez még ennek az előszobája –, és nemhogy énekszóval kapcsolódni. Pedig egy ősi kultúrában – és nézhetjük a világ bármely pontját, bármely kultúrát – a közös éneklés, a közös zenei gyakorlat a mindennapok része volt. Egyszerűen eltávolodtunk ettől a természetes és ösztönös működéstől, és azt gondolom, hogy ezek a programok, amit a Vadlazac programsorozat is célul tűzött ki, és ami pedagógusként, szülőként, privát emberként is muszáj, hogy benne legyen a gondolatainkban, a kapcsolódás, saját magam ismerete és feltérképezése, a másokkal való társadalmi kapcsolódás, az egyszerűen egy közösségi cél kell hogy legyen. Akkor tudunk jól működni társadalmilag, ha egyénileg elkezdünk működni, és elkezdünk olyan erőforrásokat és olyan képességeket előhívni magunkból, amelyek egyébként nem gondolom, hogy olyan hatalmas munkával járnának.

Hogyan zajlott az interaktív óra, amelyet a topolyai múzeumban tartott?

Olyan hangszereket hoztam el, amelyeket mindenki előképzettség nélkül meg tud szólaltatni, ezek nem professzionális hangszereket, hanem olyan elemi hangkeltő, zajkeltő, akár ritmus-, akár dallamjátékra képes hangszerek, amelyekhez nem kell különösebb zenei tudás, igazából nem kell semmilyen zenei tudás. Leül az ember ezekhez a hangszerekhez, elkezd rajtuk játszani – és milyen szép a magyar nyelv: leülsz a hangszerhez, és játszol vele. Tehát egy olyan absztrakt jelenlét, egy olyan új alkotási játék nyílik meg egy olyan játéktérben, ahol egy hangszer által egy alkotói folyamatba csöppen bele az ember, amin keresztül rengeteg tartalom megfogalmazhatóvá, és ami szintén nagyon fontos, mások számára is megoszthatóvá és értelmezhetővé válik.

Tehát egészen kicsi vagy más okból a beszédben akadályozott gyerekekkel való kapcsolatteremtésre is alkalmas.

– Rengeteg szavak nélküli, nonverbális vagy akár preverbális szinten jönnek létre kapcsolódások egy ilyen folyamatban. Játszunk a hangszereken, felelgetünk, észrevesszük a másik mondanivalóját, motívumait, leutánozzuk, visszatükrözzük, variálunk, mint ahogyan a versekben is. Mint amit dr. Harmath Artemisz is elmondott az előadásában: miről szól egy vers? Arról, hogy létrejön egy motívum, azt megismétlem, felfokozom, létrejön egy feszültség, ami aztán oldódik. Pontosan ugyanez a dinamika mondható el egy zenei tételről, ugyanaz a gyökér, ugyanaz a kiindulópont. Az emberi létezésünknek ezek olyan csodái, olyan kapcsolódási pontjai, amikkel egyszerűen mindenkinek találkoznia kell, kortól, nemtől, hovatartozástól, földrajzi helyzettől, állapottól függetlenül.

Nyitókép: Paár Julcsi zeneterápiás előadása a topolyai múzeumban (Fotó: Herceg Elizabetta)