Ha megfigyeljük a szülők és gyermekek közötti kommunikációt az utcán, játszótéren, baráti társaságban, utasítások, üzenetek sokaságát hallhatjuk. Azt hiszem, nagyon kevesen gondolkodnak el azon, hogy a szájunkon kiszaladó, akaratlanul tett kijelentéseink milyen maradandó nyomot hagynak a másikban, a gyerekben, abban a személyben, aki érzelmileg kötődik hozzánk. Ezek a fontos személyektől jövő kijelentések, minősítések, intések a lélektani ismeretek szerint szinte örökké és nagyon mélyen bevésődnek a tudatalattiba, és a háttérből irányítják az egyén viselkedését. Néha pozitív irányba viszik az egyént, olykor viszont hosszan tartó problémát okoznak neki, például a párkapcsolatban vagy a szülői szerep megvalósításában, mert ezek az utasítások, intések, szóban kimondott elvárások sajátos „életforgatókönyvvé” válnak az emberben.
Az élet forgatókönyve vagy „sorskönyv” megnevezést Eric Berne amerikai pszichiáter használta a tranzakcióanalízis elméletében. „Eric Berne a maga sorskönyvelméletében azt vallotta, hogy a »szkript«, a sorskönyv egy kora gyermekkori tapasztalatokon és döntéseken nyugvó forgatókönyv, amely beteljesülésre tör, és keményen meghatározza az egyén életét, viselkedését, hiedelmeit önmagáról és másokról, a módot, ahogy érzéseivel bánik.” Ha elemezni próbáljuk a gyermekkori eseményeket, a szülők leggyakoribb kifejezéseit, a rendeleteket, tippeket és az egyén életét és tetteit, feltörnek ezek a szülői mondatok.
Mi, felnőttek úgy vélekedünk, hogy a gyerekek gyorsan elfelejtik, amit mondunk nekik, „az egyik fülén be, a másikon ki” elv alapján. Zömében azonban nem így történik. Ezért fontos odafigyelni, hogy milyen kifejezéseket használunk, hogyan fogalmazzuk meg mondanivalónkat a gyerekeknek, mert ez nemcsak a forgatókönyvet, de a személyiségfejlődés más területeit is meghatározhatja. Vegyük példának az egyik nagyon gyakori, szinte elsőként használt figyelmeztetést: „Vigyázz! Nehogy bepiszkold magad!” Ezzel a mondattal voltaképpen a kreativitást fojtjuk el csírájában, hiszen ahhoz, hogy a gyerek kielégíthesse kutatási ösztönét, szükségletét, be kell magát piszkolnia, a ruhája, a keze, sokszor az arca is poros, festékes, maszatos lesz. Amikor a gyerek elkezd rajzolni, festeni, elvárjuk tőle, hogy a valóságot hűen ábrázolja, de valójában itt is nagyon fontos a kísérletezés, és ha bíráljuk a rajzát, mert lila háztetőt és zöld napot festett, szintén a kísérletező kedvet, az originalitást akadályozzuk a bírálattal. A szülők önbizalommal teli gyermeket szeretnének nevelni, de már korán elkezdik a gyereket azzal traktálni, hogy önmagukat, a saját múltjukat hozzák fel példának: „Amikor én olyan idős voltam, mint te!” Vagy a híres mondatok: „Rosszabb vagy, mint a testvéred, …mint a szomszéd Pistike.” Az efféle összehasonlítások – főleg a negatív minősítések – az önbecsülést rombolják, és ellentétes hatást váltanak ki, mint amit a szülő szeretett volna. A testvér és a kis szomszéd vagy rokon gyermek jó példa helyett vetélytárssá válik, és ebből a vetélkedésből a gyermek mindig vesztesként kerül ki. Úgyszintén gyakran elhangzik: „Belőled nem lesz semmi!” Vagy: „Te vagy a legrosszabb az egész iskolában!” Az ilyen jellemzések, amellett, hogy sértőek, hatástalanok is, vagy legalábbis újra melléfogunk, mert a gyerek azt a következtetést vonja le, hogy minek igyekeznie, úgyis minden hiába, hiszen ő egy reménytelen eset.
Fel szeretném hívni a figyelmet a szintén gyakran elhangzó „Siess, mert itt hagylak!” mondatra, mert annak ellenére, hogy tudják, nem hagyják ott őket a szülők, nagyszülők, mégis sokukban félelmet kelt, különösen kisgyermekkorban. Félnek, hogy magukra maradnak, pontosabban az elhagyástól, az egyedülléttől való félelem alakulhat ki.
Hányszor hallották a „Belebetegszem!”, a „Sírba teszel!” vagy a „Megöl ez a gyerek!” mondatokat. Ezek tartoznak a legrosszabb fenyegetések közé: olyan mondatok, amelyeket a kisgyerekek nagyon is elhisznek, és ha véletlenül a szülő valóban megbetegszik, vagy ne adj’ isten valami történik vele, a gyerek saját magát hibáztatja a történtek miatt, súlyos bűntudatot érez. Sokkal jobb hatású az egyszerű magyarázat: „Egy kis csöndre, pihenésre van szükségem, mert elfáradtam.”
Ha belegondolunk, rájövünk, hogy a kijelentések, fenyegetések tára szinte kifogyhatatlan. Nagyon jó lenne, ha nem feledkeznénk meg arról, hogy amit a gyerekeknek mondunk, nem mindig úgy értik, úgy élik meg, mint ahogyan mi gondoltuk, vagy a hatása nem olyan, mint amilyennek szerettük volna. Próbálják meg megfigyelni, elemezni a saját gyermekeiknek tett kijelentéseiket, a saját viselkedésüket, gondolják át azokat az értékeket, viselkedési és magatartási normákat, a belső kódexüket, amit a gyereküknek át szeretnének adni. Mert a kis batyujukat, vándortarisznyájukat, amellyel útra bocsátjuk a gyerekünket az ÉLETBE, mi magunk töltögetjük. A vándortarisznyában ott található többek között az életforgatókönyv. Ha beletesszük a biztonságot, a szeretetet, az elfogadást, az önbizalmat, az alapvető emberi értékeket, azt viszik tovább.
