Május 29-én tartják meg Topolyán a Tito gyermekei vajdasági premierjét. Emlék vagy örökség? Nosztalgia vagy feldolgozatlan múlt? Ezek a címszavak „harangozzák be” a nagydokumentumfilmet, amely a 45. Magyar Filmszemle versenyprogramjába is bekerült. A produkció rendezőjével és forgatókönyvírójával, a zombori származású, ma már Budapesten élő Goretić Péterrel beszélgettünk.
Mi motivált arra, hogy ezt a témát dolgozd fel, ráadásul hangsúlyosan női szemszögből?
– Engem mindig nagyon izgatott ez a téma: Jugoszlávia szétesése, a háborúk szörnyűségei, a NATO-bombázás és mindezeknek a vajdasági vonatkozásai, a mi megélésünk, illetve az, hogy a szüleink generációjával mindez mit tett, mennyire keresztbe vágta az életüket és a jövőképüket. Úgy érzem, hogy mindegyik szóban forgó nő tulajdonképpen magányosan vészelte át ezt az időszakot.
Mind a hat szereplőnek ott voltak a gyerekei, akik akkor születtek, a férjek pedig vagy nem voltak jelen, vagy a saját félelmüket nem tudták feldolgozni, ezért magukba zárkóztak.
Az én generációmban nagyon érzékelhető mindennek az utóhatása, és talán éppen azért is van ennyire bennünk, mert a szüleink nem dolgozták fel, nem lett kibeszélve, a feldolgozás eszközei pedig nem lettek igénybe véve – filmek, színdarabok és más művészeti alkotások formájában sem. Ahogyan a második világháború feldolgozását is sok film és egyéb alkotás segítette elő, szerintem ennek a korszaknak a megértéséhez is fontos eszköz lehet a művészet. Tulajdonképpen ezzel próbálkozom én is.
A saját történetemben is anyám volt az erős családmentő, és azt éreztem, hogy a barátnői körében is a nők voltak az igazán erősek minden egyes esetben. Fontos szempont volt az is, hogy a háborúkról szóló feldolgozások szinte mindig férfiakról és férfi nézőpontból szólnak, miközben ott vannak a nők, akik tartják a hátukat, biztosítják a hátországot.
Kik szólalnak meg a filmben, és hol zajlott a forgatás?
– A film a vajdasági magyar nők helyzetét mutatja be az 1990-es évekbeli délszláv konfliktus idején, különös tekintettel az 1999-es NATO-bombázások időszakára. A dokumentumfilm szereplői édesanyám, Goretić Vámoser Györgyi, a nagynéném, Vámoser Éva, valamint Planchon szül. Dunai Szilvia, Vranić Csilla, Mastilović Angéla és Marjanović Laura. A forgatás 2023 nyarán zajlott Zomborban.
A filmben személyes és családi történetek is megjelennek. Mennyire volt fontos ez a személyes kötődés?
– A film olyan témát dolgoz fel, ami emberileg és filmkészítőként is mindig foglalkoztatott. Fontos, kibeszéletlen és lelkileg feldolgozatlan szelete ez a múltunknak.
Beszélünk a családtörténetekről, a gyerekkorról, arról, milyen volt Jugoszláviában felnőni. Közben rájöttem, hogy ennek a történetnek attól van igazán súlya, hogy egy olyan generációról beszélünk, amely elsőként nőtt fel abban a hitben, hogy stabil, erős, Nyugat-orientált országban él, végtelen perspektívával maga előtt. Aztán egyszer csak szétesett minden. Szó szerint robbant minden.
Közben pedig az is érdekes, hogy a szereplők közül szinte mindenki valamilyen vezető pozícióban vitte tovább a saját pályáját. Mindannyiuknak nagyon erős története van.
A Tito gyermekei előtt készült egy rövidebb filmed is ebben a témában, az Irgalmas angyal. Hogyan kapcsolódik a két alkotás egymáshoz?
– Az Irgalmas angyal tulajdonképpen ennek a nagyobb filmtervnek az első lépcsőfoka volt. Az egész ötletből készítettünk néhány jelenetet, amelyek utólag visszanézve afféle ízelítőként szolgáltak a mostani teljes projekt elindításához.
A téma ott is az 1999-es NATO-bombázás volt, ahogyan azt a hétköznapi ember megélte. A történet részben önéletrajzi és családi ihletésű, amelyet fikciós elemekkel dramatizáltunk tovább.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást a mostani forgatás során?
– Talán az érzelmi egyensúlyozás. Az, hogyan tudok filmkészítőként, külső szemmel jelen lenni úgy, hogy közben nagyon szoros és régi, őszinte kapcsolatom van ezekkel az emberekkel – édesanyámmal, nagynénémmel és a szereplőkkel. Érzelmileg nehéz volt kezelni ezt a helyzetet. Kívül maradni, miközben néha mégis betört a saját személyes megélésem is.
Más értelemben pedig rögtön eszembe jut egy konkrét történet. A NIS felrobbantott naftatartályairól szerettünk volna felvételeket készíteni, de nagyon hosszú volt az engedélyeztetés, és már szinte a forgatás végén jártunk, de még mindig nem kaptunk választ. Végül úgy döntöttünk, kimegyünk, és utólag intézzük.
Szó szerint „paparazziban” forgattunk: megálltunk egy bokor mögött, osonva próbáltunk néhány képet készíteni, a drónt pedig beküldtük a tartályok fölé. Ez persze hiba volt, mert az őrök azonnal észrevettek bennünket. Jöttek kifelé, mi pedig, mint valami akciófilmben, beugráltunk az autóba, elpakoltuk a kamerákat, és gyorsan eliszkoltunk. A végén aztán hivatalosan is megkaptuk az engedélyt, és a felvételek közül egy bekerült a filmbe.
Mi maradt meg benned legerősebben a forgatásból?
– Mostanra az egész egy nagy élményanyaggá állt össze. Nagyon emlékezetes volt az egész stáb számára, és számomra is. Különösen fontos élmény volt, hogy a stáb nagy része olyan emberekből állt, akikkel lassan egy évtizede dolgozom együtt Budapesten. Jó érzés volt bevinni őket az én eredeti, saját világomba, megmutatni nekik Zombort és Vajdaságot. Nagyon élvezték, ezért a forgatás nemcsak művészileg volt meghatározó, hanem közösségi, baráti élményként is.
A végére a stábtagok nagyon jó kapcsolatba kerültek a szereplőkkel is, szóval az egész forgatás egy nagy közösségi, barátkozós élménnyé vált.
A filmet a Forward Productions készítette, tehát egy hozzám közel álló csapattal.
A Tito gyermekei vágója Nagy Ákos, operatőre Veisz Richárd, zeneszerzője pedig a szintén zombori Cselenák Zsolt. A producerek Kapin Zsolt, Török Éva és Kiss Jenő, a film konzulensei pedig Miklós Mari és Siflis Zoltán.
Mit jelentett számodra, hogy a film bekerült a Magyar Filmszemle programjába?
– Hosszú utómunka-folyamat után tavaly novemberben került sor a tévés premierre a Magyar Mozi TV műsorán. A Filmszemlére való bejutás pedig nagy öröm volt, mert végre nagyvásznon is láthatta a közönség a filmet, és sok beszélgetés is elindult általa – hallottuk a rendezőtől.
A Tito gyermekei című dokumentumfilmet tehát május 29-én 18 órától vetítik a topolyai Fric Moziban. A vetítést követően közönségtalálkozót is tartanak, amelyen a nézők személyesen is beszélgethetnek Goretić Péterrel, az alkotóval.
Nyitókép: Alkotók és szereplők – a kép tavaly készült, a film zombori, zártkörű bemutatóján (Az alkotók archívumából)
