Megint hangzavar van. Elég sokáig tudok tűrni sok mindent, az egyetlen dolog, amit nehéz elviselnem, az a fülsüketítő ordítás, az éles kis hangok heves vitája, hogy ki kezdte, ki volt ott előbb, vagy hogy kinek van több joga az adott játékszer, közlekedési eszköz vagy aktuális esetben az erdőben talált bot használatához. Mert most arról megy a vita, a botról, aminek kezei vannak, lábai, vagyis olyan emberforma, és ettől aztán rendkívül különleges, egyszeri, megismételhetetlen. Aki birtokolja, annak valami varázslatos jutott, és a másik a legszegényebb templom egerénél is szegényebb lélekben, hogy neki ebből a csodából nem jár. A gyerekeim persze nem ilyen nagy szavakkal írták körül, miért is fontos az a fránya bot, miért elengedhetetlen, hogy mindkettőjüké egyformán lehessen, de erről van szó. Az azonban, hogy ezen miért pont egy nyugalmasnak indult erdei séta alatt kell teljes tüdőből üvöltözve veszekedni, rejtély marad.
A helyzet persze sokkal murisabb utólag, mint abban a pillanatban volt. A két gyerek az ösvény két szélén, egy-egy fa mellett, egymástól tízméternyi tisztes távolságban sírja tele az erdő csöndjét a bánatával: az egyik azért, hogy nem lehet övé a varázslatos botember, másik meg azért, mert kezében szorongatja a mindenki által vágyott tárgyat, de azt valaki más is akarja, s ezzel a tudattal, hogy más is akarhatja a botfigurát, képtelenség egy lépéssel is továbbhaladni. Én meg a két gyerek között tanácstalanul nézek egyszer jobbra, egyszer balra, remélve, hogy az egyik vagy a másik föladja, remélve, hogy senki nem jön éppen ebben a pillanatban errefelé, hogy tanúja lehessen ennek az értelmetlen drámának. A gyerekeim azonban látszólag úgy döntöttek, inkább gyökeret eresztenek, mintsem meghajoljanak a másik akarata előtt, így hát végső elkeseredettségemben elindulok a fák között, hátha találok egy újabb botembert.
Ilyen idiótaságot, füstölgök magamban, egy boton összeveszni! Egy boton, ráadásul egy erdő kellős közepén, ahol gyakorlatilag más sincs, csak bot. Közben egyre hangosabban zakatol az agyam, egyre sűrűbben adja le testem a vészjelzéseit: befeszül a vállam, puffogok, fújtatok, szaporán szedem a levegőt. Nem értem, miért kell minden apróságnak vitába fulladnia. Ahogy pásztázom az avart a kérdéses bot után, eszembe jut az előző napi esti mese. Egyre nehezebb elítélnem Jancsi és Juliska szüleit, gondolom szórakozottan, ki tudja, lehet nem élelemből, inkább türelemből voltak híján abban a házban is, amikor úgy döntöttek, sorsukra hagyják a porontyaikat. Meg is fordul a fejemben, hogy megindulhatnék haza, aztán előbb-utóbb csak jönnének utánam a gyökeret eresztett kis törpéim, de aztán elvetem az ötletet. A gyerekeim tovább ontják könnyeiket és bánatukat az erdő aljnövényzetébe, én mérgelődöm, lázasan kutatok egy, a vita tárgyát képező, bothoz hasonlító gally után, amikor valami puhára lépek, és már azelőtt, még mielőtt a szag megcsapná az orrom, az állagából és az ösvényhez viszonyított helyzetéből tudom, mi díszeleg a cipőm talpán… végül is, elvileg akkor most szerencsém lesz.
Bizonyára nagyon sok szülőnek ismerős ez a szélmalomharc. A gyerekek a legbanálisabb dolgokon is össze tudnak veszni, mi, felnőttek pedig a felnőtt agyunk józan logikáját követve próbáljuk elmagyarázni a gyerekeink egyébként még többnyire érzelmi alapon működő gyerekagyának, miért értelmetlen, és teljesen felesleges a harc, amit vívnak, vívunk. És azt is bátran állíthatom, az esetek majdnem száz százalékában erőfeszítéseink kudarcba fulladnak. Megpróbáltam én is az észérveket, de hiába. Ráadásul már az elején elbaltáztam azzal, hogy rögtön reagáltam, hogy az idegrendszerem azonnal magas feszültségre kapcsolt, s átvettem a gyerekeim rezgéseit, ahelyett, hogy nyugodt maradtam volna, s hagyom, mint a sokat tudó, bölcs öregek, hogy zavarják le egymás között ezt a meccset. Közbeszóltam, beálltam bírónak, s elvettem tőlük a lehetőséget, hogy kitapasztalják, hol húzódnak a másik határai, hogy esetleg ők maguk keressenek megoldást a helyzetre, amibe kerültek. Szülőként az egyik legnagyobb kihívást jelenti számomra, hogy el tudjam engedni ezeket a hatalmi harcokat, hogy ne érezzem a kényszert, nekem ezt a konfliktust most azonnal meg kell oldanom. S a kényszert nem (csupán) a kontrollmániám szüli, hanem az idegrendszerem érzékenységéből adódó „na most telt be a pohár” momentum. Ezt a pillanatot nehéz nyakon csípni, mély levegőt venni, és egyszerűen a lehető legminimálisabb reakció kíséretében kezelni a helyzetet.
Végül feladtam a botemberkeresést. Lepucoltam a bűzölgő kupacot a cipőmről, aztán kivettem a kisebb kezéből a vita tárgyát képző gallyat, s közöltem, hazamegyünk, mert az emberek (köztük én is) azért mennek erdőbe, hogy a madarakat hallgassák, és nem a síró, veszekedő gyerekeket. Mire kikeveredtünk a fák közül, és ismét az utcán ballagtunk, lecsillapodtak a kedélyek. Gondoltam, itt az idő, hogy megbeszéljük, mi is történt negyedórával korábban. A nagyobb akkor megrángatta a kabátom ujját, s azt kérdezte, elkaphatná-e a botfigurát, majd látva a felhúzott szemöldököm, gyorsan hozzátette, ne aggódjak, már megbeszélték, váltásra viszik haza – a piros autóig a kisebb viszi, a sarkon parkoló kamiontól aztán a nagyobbnak kell átadnia a stafétát. Ezúttal nem a gyerekeim, hanem én vonhattam le a tanulságot a mese végén – talán ismét alábecsültem a képességeiket, jobb lett volna be sem avatkozni. Néha csak lehetőséget kell nekik adni, időt a próbálkozásra. Többre képesek, mint gondolnánk. Csak legyen türelmünk kivárni. Adjunk teret a hibáknak és az újrakezdéseknek.
