Uduba és ubuta

Megérkezett a tavasz, és vele együtt a jó idő, ezért Ádót lehetetlenség bent tartani a házban, folyamatosan ki szeretne menni, csak kint akar játszani, és ha kint van, sehogy sem lehet beterelgetni, ebben mindig segítségre szorul, aminek persze általában ordítás a vége. Uduba – mondja, amikor eszébe jut, és akkor már tudjuk, hogy egy darabig ezt fogjuk hallgatni, hisz addig fogja ismételgetni, amíg nem megyünk ki vele… az udvarba, de amikor ezt mondja, inkább az utcára gondol, mert ott tud igazán szabadon száguldozni. Van egy kis futóbiciklije, pontosabban, futómotorja, amivel akár másfél órán keresztül képes róni az utcákat, miközben csak néhány kisebb pihenőt enged meg magának, majd amikor ráun, leszáll a motorjáról, és kijelenti, hogy sétáljunk – és akkor sétálunk, közben pedig apuka vagy anyuka a kezében viszi a feleslegessé vált járművet. Időnként a megállók hosszabbra sikerednek, néha az út melletti kőrakásnál, néha egy homokdombnál, néha a játszótéren tartunk egy kis szünetet, és akkor ő tesz-vesz, míg a vele lévő szülő türelmesen várakozik, és időnként figyelmezteti, hogy vigyázzon, ha jön egy autós vagy biciklis, vagy ha nagyon beleéli magát a dobálásba, akkor jelzi neki, hogy ezt azért nem kellene. Hogy a pihenőnek mikor szakad vége, azt általában ő dönti el, egyik pillanatban még a talaj szintjén babrál, a következőben pedig már méterekkel odébb jár. Persze a sok motorozásban, futkározásban benne rejlik a baleset lehetősége is, és ezt a lehetőséget az utaink állapota tovább erősíti. Történt egyszer, körülbelül két héttel ezelőtt, hogy egy hosszabb motorozás vége felé, aminek során az egyik pihenő alatt fagyizót is nyitottunk az út mellett, ránk esteledett, és már sötétben, de persze az utcalámpákkal megvilágított úton haladtunk hazafelé. Az utcánkról tudni kell, hogy hat évvel ezelőtt szennyvízelvezető csatornát helyeztek el az út aszfaltja alatt, és miután a munkát befejezték, új aszfalttal igyekeztek kijavítani a munkavégzés helyét – sikertelenül, mert az utat azóta is repedések tarkítják, és ezek a repedések folyamatosan nőnek. Nos, a nagy sietségben Ádó éppen egy ilyen repedésbe hajtott bele, a motor első kereke ettől leblokkolt, a lendület viszont vitte a gyereket, és az esést az arca állította meg. Az eredmény: felrepedt és feldagadt felső ajak, néhány horzsolás. (Ismerőseink másnap, látva a gyerkőc száját, meg is kérdezték, hogy indul-e az elnökválasztáson.) No de, ebcsont beforr, szerencsére a fogsora nem sérült meg, és körülbelül négy nap múlva már nyoma sem volt a sérülésnek – az aszfalt sérülései viszont továbbra is ott díszelegnek, várva a következő áldozatot.

Legutóbbi írásomat azzal fejeztem be, hogy a farsangi készülődést hoztam szóba. Anyukával együtt irtózunk tőle, tavaly is az utolsó pillanatra hagytuk a maskara elkészítését, s így történt ez az idén is. A tavalyi dinójelmez után ezúttal Fekete Párduc jelmezt kellett készíteni – nem az állatot, hanem a Marvel hőst. Megcsináltuk, jó lett, egyedi (a szó pozitív értelmében), Dodi is elégedett volt, a szülők is, a maszk pedig azóta is időszakosan használatban van, amikor éppen csatázni kell a folyosón.

Nem tudom, a többi szülő hogy van vele, de családunkban az étkezés egy olyan téma, ami mindig újabb kérdéseket vet fel, ami folyamatosan kreativitásra ösztönzi a szülőket. Mást és máshogy eszünk, amikor mindenki otthon van, mást, amikor csak az egyik szülő, mást, amikor csak az egyik gyerek. Megvan a saját koreográfiája a reggelinek, tízórainak, ebédnek, uzsonnának, a vacsorának és a lefekvés helyetti vacsorának, de ugyanígy megvan a rendje a maradékok megőrzésének és elfogyasztásának, az ízek variálásának. Vannak állandó kedvenc ételek, időszakos kedvenc ételek, alkalmi kedvenc ételek, és olyanok, amiket messzire elkerülnek. A pesztós tészta, meg a spagetti mindig jöhet, de néha ránk is romolhat, a gyümölcsök is jöhetnek, de lehet, hogy a megrágott almát két nap után barnán fogyasztja el valaki, vagy a komposztba kerül. A pástétomos és margarinos kenyér is általában kelendő, néha viszont megkenve napokig egy műanyag dobozban vár további sorsára. Időnként a virsli és a kolbász a kedvenc, mert elfogyasztásukhoz nem kell feltétlenül asztalhoz ülni, evés közben be lehet járni az egész házat, és zsíros kézzel mindent össze lehet fogdosni. A csoki minden mennyiségben jöhet, és Dodi nem is feltétlenül csokit kér, hanem „csokifélét”. A legnagyobb kedvenc viszont az uborka – Ádó szavával: ubuta –, reggeli helyett, ebéd mellé, nasiként vagy lefekvés előtt megpucolva, vagy éppen héjastul, és ha éppen rákapnak, a végtelenségig képesek enni, néha a savanyú uborkát is, de arra jelentősen korábban ráunnak, mint a nyers változatra.

Végezetül egy rövid színes: Dodi bárányhimlős lett (korábban bárányhüllőnek mondta, de mire elkapta, az eredeti kifejezés is meglett), emiatt két hétig nem járt oviba, sőt a jó idő ellenére, más szülők javaslatára pár napig a házból sem ment ki. Miután vége lett a karanténnak (ami nem volt az), ő is belevetette magát a kint létbe, de koránt sem olyan mértékben, mint az öccse. Egy nap a trambulinban ugrált, és azzal szórakozott, hogy kidobta a baseballsapkáját, amit vissza kellett neki dobnunk. Ádó viszont már melegítette a motorját, így meg kellett vele indulni, ezért kénytelenek voltunk magára hagyni Dodit a trambulinban. Amikor hazaértünk a körútról, Dodi elmesélte a történetét: a micim beesett a rukkolába (megjegyzés: ez körülbelül fél méter magas kerítéssel van elkerítve), és ki akartam venni, de egy hirtelen mozdulattal beleestem, és alig bírtam kijönni. Meghallgattuk a történetét, de közben alig tudtuk visszatartani a nevetést, mert mesélni azt tud.