A mórahalmi származású Ördög Nóra műsorvezető huszonöt éve meghatározó alakja a magyar televíziózásnak. A kamera előtt magabiztos, kimért, profi és mindig mosolygós nő pályáját következetes építkezés, folyamatos tanulás és megújulás jellemezte, és jellemzi ma is. Hivatása során számos nagyszabású műsorban dolgozott, miközben vállalkozóként és tartalomkészítőként is aktív. A közelmúltban a topolyai Művelődési Ház színházterme adott otthont a Reflektorfényben nőként című beszélgetésnek, amelyen nemcsak szakmai életútjáról mesélt, hanem személyesebb témákat is érintett. Szó esett a gyökerekről, arról, hogy mit hozott magával Mórahalomról, a láthatóságról és a hétköznapi működésről. Őszinte gondolatai bepillantást engedtek abba, miként lehet egyszerre jelen lenni a nyilvánosságban, valamint megőrizni az önazonosságot reflektorfényben és azon túl. A beszélgetést megelőzően Ördög Nóra a Magyar Szónak is interjút adott, amelyben további kérdésekre válaszolt.
Ki Ördög Nóra akkor, amikor nincs kamera, nincs közösségi média és nincsenek elvárások?
– Szeretném hinni, hogy az az Ördög Nóra, akit a kamera előtt látnak az emberek, nagyjából ugyanaz, mint aki a kamerák mögött vagy a hétköznapokban is. Nincs semmi olyan a háttérben, amit ne vállalnék fel. Rólam sokszor jelennek meg olyan képek, amelyek nem kifejezetten szalonképesek. Nem akarok hibátlannak látszani, mert szerintem ez nem reális elvárás, és nem is ez a valódi norma. Egy tévéműsorban gyönyörű smink, frizura és ruha van rajtunk, ami egy irreális kép. A hétköznapokban velem sincs ez így, és nem is akarom azt sugározni a nők felé, hogy mindig topon kell lenni.
Milyen volt a gyermekkora? Hogyan indult a pályája?
– Teljesen klasszikus, békés és nyugodt gyerekkorom volt. Nem éltünk óriási gazdagságban, de a szüleink mindent megadtak nekem és az öcsémnek, amire szükségünk volt. Iskolásként mindenbe belekóstoltam, ami érdekelt: Kazinczy-szakkör, szavalóversenyek, színjátszó szakkör, műsorvezetés, versenytánc. Az általános iskola alsó tagozatát Mórahalmon végeztem el, felső tagozatba és gimnáziumba már Szegedre jártam. Mórahalom végig biztos hátország maradt számomra, onnan ingáztam a napfény városába, amely megadta azt a nagyvárosi életérzést, ami után Budapest már nem tűnt akkora ugrásnak. Sok minden érdekelt, de sokáig nem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Az idegenforgalom vonzott leginkább, szerettem a nyelveket, az utazást, ezért a Budapesti Gazdasági Főiskolára iratkoztam be. Mivel a gimnáziumi évek alatt egy kisebb szegedi kábeltelevízióban is kipróbáltam magam, ebből kifolyólag, amikor elkezdtem a főiskolát, levelet írtam az RTL Klubnak egy gyakornoki lehetőség miatt. Akkor nem válaszoltak. Fél évvel később viszont felhívtak, mert éppen volt egy üresedés. Így kerültem a Reggeli műsorba gyakornokként. Amikor először beléptem a „televízió ajtaján”, teljesen megfertőzött ez a világ. Az első tévés szereplésem a Top of the Pops című zenei műsor volt, ezt követte a Kölyökklub és a Moziklub, amelyben szerkesztőként is dolgoztam. Később jött a Reggeli, majd a Szombat esti láz Stohl Andrással. A karrierem építésére a fokozatosság volt jellemző. Soha nem voltak óriási ugrások egyik helyről a másikra, mindig volt időm alkalmazkodni, fejlődni. Azt hiszem, ez a titok.
Gyakran mondják, hogy a sikerhez szerencse kell. Ön mennyire érzi ezt igaznak a saját pályájára visszatekintve?
– Egy korábbi főnököm mondta, hogy a szerencse a lehetőség találkozása a felkészültséggel. A lehetőségekhez valóban szükség volt a szerencsére, de legalább ennyire fontos volt, hogy készen álljak az új kihívásokra. Amikor jöttek a lehetőségek, tudtam élni velük.
Miben más ma a saját magáról alkotott képe, mint tíz–húsz évvel ezelőtt?
– Nagyon sokat formált rajtam a munkám, a tapasztalataim, az anyává válás, és természetesen formáltak a gyerekeim is. Az anyaság óriási tükröt tart elém, emellett ugyanolyan fontos, hogy mit tükröz vissza a környezetem, hiszen abból is rengeteget tanulok. Az önreflexió és az útkeresés folyamatos, de ma már sokkal határozottabb képem van önmagamról.
A nyilvánosság előtt is felvállalta a gyermekvállalással kapcsolatos nehézségeiket, sőt könyvet is írt róla. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Ez volt az első olyan helyzet az életemben, amikor a befektetett energia nem hozta meg az eredményt. Meg kellett tanulnom elfogadni, hogy nem minden rajtunk múlik, és hogy nem lehet mindent megmagyarázni. Vannak élethelyzetek, amikor hiába teszünk meg mindent egy cél érdekében, az mégsem teljesül akkor – vagy úgy –, ahogyan szeretnénk. Ebben az időszakban nyert számomra valódi értelmet az „elmenni a falig” és a „feladom” fogalma. Rájöttem, hogy a feladás nem feltétlenül jelent lemondást. Mi mindent megtettünk, amit lehetett, és amikor ez tudatosult bennem, ott éreztem, hogy „feladom” a dolgot, azaz átadom a sorsunkat valami felsőbb erőnek. Három és fél év sikertelen próbálkozás után ekkor érkezett meg az életünkbe a lányunk.
Mi az, amit ma már tudatosan lassabban csinál?
– Van egy alaptempóm, amit nem tudok mesterségesen lelassítani, de három–négy éve intenzíven jógázom, ami sokat segített. Ma már jobban ki tudom várni, amíg a dolgok elérnek arra a pontra, amikor meg kell történniük. Nem vagyok már annyira türelmetlen, mint régen.
Mi a legnagyobb kihívás a hivatásában?
– Az, hogy mindig tudni kell megújulni. Nőként is foglalkoztat ez a kérdés, de mindenképpen egyre nagyobb kihívás. Bennem van a kérdés, hogy vajon merre van még az utam ebben a hivatásban, mi vár még rám, és mit kell tennem azért, hogy tíz év múlva se legyek unalmas.
Van rituáléja egy élő műsor előtt?
– Az élő adás mindig ünnepnap. Az egész nap egy rituálé: időben érkezem, szól a zene az öltözőben, jó a hangulat, nincs kapkodás. Mire elkezdődik a műsor, az ember teljesen bele tud helyezkedni ebbe az állapotba. A legfontosabb azonban az összhang a kollégákkal. Ez emel át igazán az élő show hangulatába.
Van kedvenc műsora a 25 év alatt?
– Mindig abba a műsorba vagyok szerelmes, amit éppen csinálok. Az Ázsia Expressz óriási szerelem, rengeteg kalanddal és élménnyel. Az idén Dél-Amerikában forgatunk, Bolívia és Brazília az a két ország, amit bebarangolunk a TV2-es csapattal. A Dancing with The Stars különösen közel áll hozzám a versenytáncos múltam miatt, és itt voltam először zsűritag. A Séfek séfe műsort azért imádom, mert fantasztikus a társaság és az összhang a csapattal. A Vigyázat, gyerekkel vagyok! pedig azért fontos, mert ez volt az első olyan műsor, amit hozzám kötöttek: nem egy műsor, amit épp Ördög Nóra vezet, hanem a Vigyázat, gyerekkel vagyok!, ami Ördög Nóra műsora. Éppen ezért nagy becsben tartottam.
Ki a kedvenc műsorvezető társa?
– Nehéz kérdés, mert nem szeretnék senkit sem megbántani. Szinte nincs olyan, akivel ne találtam volna meg a közös hangot. Kiváló férfi kollégákkal dolgozhattam. Éppen ezért most nőket fogok megnevezni, mert ez mindenképpen különleges felállás: Liptai Claudiával dolgoztunk már együtt, nagyon jóban vagyunk, és reméljük, lesz még egy közös műsorunk.
Kérem, üzenjen valamit a Magyar Szó olvasóinak.
– Hiszek abban, hogy az ember akkor élhet teljes életet, ha olyan munkát végez, ami igazán lelkesíti, és amit valóban élvezettel tud csinálni. Azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg azt az egy szenvedélyt, ami miatt örömmel kel fel minden reggel. Hajrá!
Ördög Nóra és családja az utazás szerelmesei
Nyitókép: A műsorvezetői pályáját következetes építkezés, folyamatos tanulás és megújulás jellemezte, és jellemzi ma is (Nánási Pál felvétele)
