– Nohát, ma díszítünk is? – kérdezte a fiam advent első vasárnapja előtti délután. Igen, ez nálunk nem egyértelmű. A novemberi és decemberi hajtás ugyanis minden évben akkora, hogy örülök, ha karácsony előtt négy héttel bár az adventi koszorút sikerül az asztalra varázsolnom. A girlandok, díszek és fények pedig általában csak december közepén kerülnek fel az otthonunk különböző szegleteibe.
A médiában uralkodó év végi káosz az idén talán még inkább utolért engemet és a férjemet. Advent első hétvégéjén sem volt egy szabad percem se, de megmakacsoltam magam: ha ismét hajnalig leszek fenn, akkor is együtt díszítünk aznap délután. Mert hajtás ide vagy oda, ahhoz azért mindig ragaszkodtunk, hogy a karácsonyi felkészülés egyes szakaszaiban együtt legyünk, mindannyian hozzátegyünk az ünnep közeledtéhez. Ilyen alkalom az otthonunk díszítése is: immár a fiam hozza le a raktárból a méretes dobozokat, amelyben egy évig pihentek a gondosan félretett karácsonyi kincsek. Míg a lányommal ellenőrizzük a díszek állapotát, Dávid pedig a girlandokat és az égőket bogozza, addig a párom karácsonyi dallamok után kutat. Beletelik jó pár órába ugyanis, mire minden a helyére kerül. Közben rendszerint párszor össze is szólalkozunk azon, hogy mi és hogyan kerüljön fel. Az idén viszont erre sem került sor: összhangban, egymás kívánságát teljesítve teremtettünk ünnepi hangulatot...
…ami aztán engem mégsem ragadott magával. Hisz amint befejeztük, és mindenki lecsendesedett, ültem is vissza a géphez, és folytattam a munkát. És azóta sem álltam meg. Az elmúlt másfél hónapban annyi minden összeszaladt, hogy rendszerint hajnal három és négy óra körül kerültem ágyba, és reggel nyolckor már keltem is. Közben tehetetlenül láttam, hogy a fiamnak mennyire hiányzik az, hogy bár néhány délutánt együtt töltsünk mindannyian. Elég idős már ahhoz, hogy megértse, miért csinálom ilyen tempóban. Így csak néha kérdezett rá egy-egy sakkpartira, vagy próbált hosszabb beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor valóban igyekeztem rá figyelni, de a feladatlista valamiért folyamatosan előretolakodott az elárasztott elmémben. A gyereket pedig becsapni nem lehet. És nem is kell. Így folyamatosan megküzdöttem a lelkiismeret-furdalással, amiért csalódást okoztam neki. Az sem hagyott nyugodni sokszor, hogy a férjem mellett is többet kellene lennem, lévén, hogy igencsak nehéz időszak a mostani az életében. A lányommal viszont az idén más volt a helyzet: sok feladatban társam és segítőm, így őt is elragadta a munka, az egyetemi teendők. Hozzám hasonlóan a napja nagy részét a felkészülés és a teljesítés foglalta le, és ő is csak az öccse kedvéért lassított egy-egy közös filmezésre.
Aztán egy nap behúztuk a féket: Luca napja volt, ilyenkor este mindig színházba megyünk, hisz a helyi hagyományápolók tartalmas, színvonalas műsort adnak, amelyen Dávid is fellép a néptánccsoportjával. Megbeszéltük, hogy azon a szombaton egész napra félretesszük a munkát, és egymással foglalkozunk. Kitaláltuk, hogy anya-lánya és apa-fia programot szervezünk, lévén, hogy mi, nők Temerinben, a férfiak viszont Újvidéken kívántak bevásárolni az ünnepekre. Először vált ilyen módon ketté a családunk, de izgalmas ötletnek tűnt. És az is volt... Vagyis lett volna, ha a lányom és én is nem lettünk volna hullafáradtak. Máskor nagyon élvezzük a pár órás sétálgatást, válogatást, de most az öröm csak az első fél óráig tartott ki. Végigjártuk azért, amiért mentünk, majd úgy döntöttünk, hogy inkább apával és öcsivel együtt örülünk a szerzeményeknek. A férfiak sokkal több élménnyel tértek haza, így bár miattuk megérte erre szánni a napot. Reményem még az esti műsorban volt, ami minden évben bearanyozza a karácsonyt megelőző időszakunkat. Mielőtt azonban elindultunk volna, Dávidnak felszökött a láza... Így végigizgultuk a fellépéseit, miközben többször is lementem az öltözőbe ellenőrizni, hogy kibírja-e az előadás végét. Ettől függetlenül ismét olyan élményben volt részünk, amelynek hatása alatt újra megerősödött bennünk az ok, amiért annyira ragaszkodunk a temerini magyar közösséghez.
Másnaptól viszont megduplázódott az amúgy is túlfeszített tempó, hiszen Dávid nagyon lebetegedett. Visszagondolva nem is tudom, hogy hoztuk össze a 12–14 órás munkát az ápolással. Három nap után már én is lázasan mentem dolgozni, egy hét múlva pedig a lányom is üveges tekintettel nézett a világra. Apukánk még állja a sarat, bár a torkát ő is fájlalja.
Így értünk el karácsonyig: túlfeszített, nyomott hangulatban, melyben talán ha kétszer felvillantak az advent kezdetén gondosan felhelyezett fények az otthonunkban. A munkának még ekkor sem volt vége, takarítani is kellett volna, és csak néhány kalács sült ki a tervezettek közül. Soha nem vártam még ilyen felkészületlenül a karácsonyt... És nem csak a külsőségekben: darabokra hullottam belülről, és még a családomban sem sikerült helyt állnom – szögeztem le magamban az önvizsgálatom végén. Csalódtam magamban... hogy már ünnepekkor sem vagyok képes valóban jelen lenni, örülni.
És akkor betoppant Dávid: széles mosollyal rohant felém, kezében két gyertyával. Az iskolai ajándékozásról és karácsonyi vásárról tért haza.
– Ezt nektek csináltam: egyiket apának, másikat neked – nyújtotta felém a mesés mécseseket, amelyeket az osztályfőnökükkel együtt készítettek a családtagoknak.
Egy pillanatra megállt az idő: sok idő után határtalan boldogság töltötte el a lelkem. Aznap együtt ebédeltünk a mécsesek fényénél. Csak annyit kívántam: hozzon az új év sokkal több ilyen pillanatot, percet, órát. Mert bár harcolni kell, és meg kell teremteni a lehetőségeket a gyerekeinknek, az ilyen együttléteket akkor sem szabad beáldozni. És bár eddig soha nem tettem fogadalmat újévkor, lehet most megteszem: a gyerekeimért vállalt feladatok a jövőben nem szoríthatják háttérbe a velük töltött időt. Lángolni hagyom azt a gyertyát, amely összehoz bennünket. Kívánom ezt mindenkinek!
