Király Viktor neve sokak számára egyet jelent a tehetséggel, a lehengerlő hanggal és azzal a bizonyos amerikai–magyar kettősséggel, ami különlegessé teszi őt a zenei palettán. Megnyerte a Megasztárt, megmérettette magát a The Voice amerikai színpadán, mégis mindig hű maradt önmagához. Interjúalanyunk őszintén mesél gyerekkoráról, a hirtelen jött sikerről, a belső vívódásokról, a dalszerzés folyamatáról és arról, hogyan tanulta meg újraépíteni önmagát, kívül-belül.
Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?
– Későn érő típus voltam. Az a fajta kamasz, aki egész nap a barátaival lógott, gördeszkázott, és hobbiból garázszenekarokat alapított. Doboltam, ahogy édesapám is. Sokáig zenéltem különböző formációkban, de az éneklés meg sem fordult a fejemben. Amikor New Yorkból Magyarországra költöztünk, eleinte angol iskolába jártam, majd egy magyar színitanodába kerültem, ám ekkor még alig beszéltem magyarul. Tudtam, hogy vonz a színpad világa, csak azt nem, milyen formában. A felvételin egy vers elszavalása mellett egy dalt is el kellett énekelnem, és valami megváltozott. Ott éreztem először, hogy talán van valami a hangomban, amivel érdemes foglalkozni. A színésziskolában kezdtem igazán bontogatni a szárnyaimat. Akkoriban inkább a dalszerzés vonzott: hogyan lehet egy saját verset, szöveget megzenésíteni, hogyan lesz a gondolatból zene. Hogy pénzt is keressek, angol nyelvet tanítottam, majd egy kis pincestúdióra találtam, ahol az addig összegyűjtött pénzemből az ott dolgozó zenészekkel és producerekkel kezdtem együttműködni. Stúdiókörülmények között a saját verseimet zenésítettük meg. Fokozatosan fejlődött az énektudásom, úgy éreztem, egyre biztosabb vagyok magamban. Ekkor jött a gondolat, hogy jelentkezzek a Megasztárba.
A Megasztár sokaknak ugródeszka, másoknak tanulópálya. Neked mi volt ez a műsor?
– Akkoriban semmi közöm nem volt az előadó-művészethez. A színésziskolában egészen más jellegű tudást szereztem, mint amit a Megasztár adott. Mivel nem folytattam a tanulmányaimat, számomra ez a tehetségkutató vált afféle egyetemmé. Itt tanultam meg mindent, amit a színpad világáról tudni kell. Ma, amikor visszanézem a régi adásokat, világosan látom, mekkora utat jártam be az első és az utolsó fellépésem között. Nagyon komolyan vettem ezt a műsort, minden pillanatát a tanulás és a fejlődés lehetőségének tekintettem. A Megasztár indította el a karrieremet, és csak szép emlékeket őrzök róla.
A tehetségkutatók egyszerre adnak lehetőséget és raknak óriási terhet is a versenyzőkre. Neked milyen belső harcokat kellett megvívnod a hirtelen jött sikerrel?
– Amikor megnyertem a Megasztárt, minden könnyen jött. Csak a sikert láttam: az eufóriát, a rajongók szeretetét, a telt házas koncerteket. Volt olyan hétvége, amikor nyolc fellépésem is volt, és előfordult, hogy a rajongók annyira szerettek volna találkozni velem, hogy kis híján szétverték az autót, amivel érkeztem. Az ismertség egyik pillanatról a másikra zúdult rám. Bár jól bírtam – hiszen titkon mindig is erről álmodtam –, a belső vívódások, harcok később kezdődtek. Amikor a Megasztár hozta hullám lassan alábbhagyott, rájöttem: innentől minden rajtam múlik. Most kezdődik az igazi munka, most kell tudatosan építkezni. Ez volt az igazi próbatétel. Egy zenészben mindig ott munkál a vágy, hogy túlszárnyalja önmagát. Nem lehet hátradőlni egyetlen sikeres dal után. Bennem is ott motoszkált a kérdés: mi a következő lépés? Ez tartott folyamatos mozgásban. Ha már van néhány jó dal, legyen belőle koncert. Ha van koncert, legyen turné. És mi jöhet azután? Ez az állandó előrelépésre való törekvés azonban idővel nyomást is teremtett bennem. Mi van, ha a következő dal nem lesz elég sikeres? Sokáig tartott, mire megtanultam ezt a belső feszültséget elengedni. Ma, negyvenegyévesen már egészen más szemmel tekintek az alkotásra. Nem az elvárások vagy a megfelelés hajt, hanem az, hogy örömömet leljem abban, amit csinálok. Számomra már nem az eredmény a legfontosabb, hanem maga a folyamat, azaz, hogy minden pillanatát élvezzem a munkának.
Mi motivált arra, hogy ismét versenybe szállj a The Voice-ban, amikor már komoly karrier állt mögötted? Mi a Megasztár és a The Voice közötti különbség?
– A The Voice-ra jelentkezésem is abból a belső hajtóerőből fakadt, amit korábban említettem. Úgy éreztem, ismét próbára akarom tenni magam. Magamnak akartam bizonyítani, hogy képes vagyok új színt vinni a karrierembe. Ez 2015-ben volt, egy évvel azután, hogy kimondottan sikeres időszakot éltem meg: megnyertem a VIVA Comet Legjobb férfi előadója díját, a Fire című dalom vezette a slágerlistákat és a rádiók is gyakran játszották a zenéimet. Ennek ellenére azt mondtam magamnak: elutazom Amerikába, és megpróbálkozom a The Voice-szal. Persze ott volt bennem a félelem is, mi van, ha nem sikerül? Ha az egész világ szemtanúja lesz egy esetleges kudarcnak? De legbelül mégis éreztem, hogy menni fog. A legnagyobb különbséget az arányok jelentették. Míg Magyarországon tízezer jelentkező közül kerültem ki győztesként, a Voice-ban ötvenezer indulóból sikerült bejutnom a legjobb húsz közé. Már önmagában ez is óriási eredmény volt számomra. Ráadásul olyan világsztárokkal dolgozhattam együtt, akiket korábban csak a képernyőn láttam. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a világsztárok elérhetetlenek, de amikor személyesen találkozol velük, rájössz: ők is ugyanolyan emberek, mint mi, csak más színpadon állnak.
Mit adtak a tehetségkutatók neked? A The Voice után milyen kapuk nyíltak ki előtted?
– A legnagyobb tanulság, amit mindebből levontam, az, hogy merjünk nagyot álmodni. Sokan azt hittük, hogy ha valaki bekerül a The Voice-ba, és olyan mentorral dolgozhat, mint Adam Levine, és Gwen Stefanival flörtölget a stúdióban, az már egyenes út a világsiker felé. Ez nem egészen így van. Rengeteg tehetséges ember megfordult a műsorban, mégis csak keveseknek adatott meg, hogy nemzetközileg is ismert előadóvá váljanak. Számomra mindez nem okozott csalódást, inkább formáló hatása volt. Emberileg, érzelmileg, a közönséghez fűződő kapcsolataimba is rengeteget adott. Mivel New Yorkban születtem, különleges élmény volt, hogy megismertek az utcán, hogy valódi közönség előtt léphettem fel a szülővárosomban és Los Angelesben is. Ez mindennél többet jelentett. Arról nem beszélve, hogy a The Voice-ban való szereplésemnek köszönhetően Magyarországon gyakorlatilag új aranykorszaka kezdődött a karrieremnek: rengeteg felkérést kaptam zsűritagként, tévéműsorokba, rendezvényekre, különböző szereplésekre. Ez egy rendkívül intenzív, de egyben szakmailag is kiemelkedően sikeres időszak volt az életemben.
A dalszerzés nálad impulzus vagy tudatos építkezés? Vagy valahol a kettő határán?
– Sokáig teljesen egyedül írtam a dalaimat, a szöveget és a zenét is magam szereztem. Ez büszkeséggel töltött el, jó érzés volt tudni, hogy minden saját gondolatból születik. Idővel azonban rájöttem, hogy ennek is megvannak a maga határai: ha minden egyetlen forrásból táplálkozik, a dalok előbb-utóbb elkezdenek hasonlítani egymásra. Ezért az elmúlt években tudatosan kezdtem el más zeneszerzőkkel és szövegírókkal dolgozni. Kifejezetten élvezem a közös alkotást, inspiráló mások gondolkodásába bepillantani, ötleteket cserélni, együtt formálni egy dalt. Ugyanakkor továbbra is minden fázisban jelen vagyok. Nálam a dalszerzés mindig spontán folyamat. Nincsenek előre megírt koncepciók, nem ülök le azzal az elhatározással, hogy „na, most írok egy slágert”. Mindig az adott lelkiállapotom vezet. Ha szomorú vagyok, abból egy melankolikus, lírai dal születik. Ha energikusnak érzem magam, akkor egy pörgősebb, lendületesebb zene jön létre. Az ihlet gyakran a legváratlanabb helyzetekben talál meg, például autóban ülve, dugóban araszolva. A Szóló című dalom szinte teljes egészében így született meg. Sok dalom egyébként eredetileg angol nyelven íródik, és csak később döntjük el, hogy készüljön-e belőle magyar verzió is. Korábban tartottam attól, hogy magyarul énekeljek – a kiejtésemen érződött az akcentus –, de ez mára sokat finomodott, és ma már magabiztosan nyúlok a magyar szövegekhez is.
Mit csinálsz a szabadidődben?
– Az edzés nagyon fontos része lett az életemnek. Mindennap mozgok: vagy bokszolni járok, vagy edzőterembe.
Mit tanított meg neked a zene, amit máshol nem tanulhattál volna meg?
– Önbizalmat adott. Régen sokkal zárkózottabb voltam, olykor már-már antiszociális alkat. Ám a zene, a színpad és a közönség teljesen megváltoztatott. Megtanultam megnyílni, kapcsolódni másokhoz. Emellett türelmet is hozott az életembe, hiszen amikor sok emberrel dolgozol együtt, vagy folyamatosan új emberekkel találkozol, elkerülhetetlen, hogy megtanulj türelmesen viszonyulni másokhoz. A legfontosabb útravaló számomra az alázat.
Melyik az a tulajdonságod, ami szerinted a dalaid mélyén is ott rejtőzik, még ha a közönség nem is mindig tudja rólad?
– Úgy érzem, érzékenyebb vagyok, mint azt sokan gondolnák. Ezt azonban egyáltalán nem tartom hátránynak, sőt, zeneszerzőként kifejezetten előnyös. A zene az érzelmekből születik, és ha az ember nem nyitott befelé, ha nem engedi meg magának a mélységek átélését, akkor nem bír őszintén alkotni.
Mi volt az a felismerés, ami végül elindított egy tudatosabb, egészségesebb élet felé?
– Őszintén szólva: elegem lett saját magamból. Nem tetszett, amit a tükörben láttam. Nem voltam megelégedve sem a külsőmmel, sem a lelki világommal. A magánéletem sem alakult jól: csaknem másfél évig külön éltünk a feleségemmel. Sokáig másokat hibáztattam mindenért, és inkább az egóm vezérelt, mint a belátás. Aztán elérkezett egy pont, amikor rájöttem: ha valódi változást akarok, azt először magamban kell keresnem. Nem lettem spirituális guru, de megtanultam elfogadóbban tekinteni önmagamra, és ezáltal másokra is. Ma már sokkal inkább érzem, hogy harmóniában vagyok a környezetemmel és magammal is.
Volt olyan döntésed a karriered során, amit ma már másképp hoznál meg?
– Bátrabban lépnék nagyot már a pályám elején. A Megasztár után egészen más volt a zeneipar szemlélete. A szakma tapasztaltabb szereplői azt tanították, hogy szépen, lépcsőfokról lépcsőfokra kell haladni: kisebb koncertek, közönségtalálkozók, albumkiadás, és csak akkor gondolkodj nagyszabású dolgokban, ha már van hat slágered. Ez a felfogás visszafogta a mi generációnk bátorságát. Szerintem ez hiba volt. A mai fiatal előadók sokkal merészebbek: ha van két sikeres daluk, már megtöltik az Arénát. Ezt a fajta hozzáállást pozitív irányváltásnak tartom. Ha valamiben hiányérzetem van, az az, hogy annak idején nem mertem nagyobbat álmodni, pedig minden adott lett volna hozzá.
