Nincs olyan ember, ki ne tudná, hogyan is nézett ki a mai modern kerékpár elődje. A hatalmas első kerék és aprócska hátsó egy jellegzetes kinézetet biztosított a kétkerekűek ősének. Ám már kevesebben tudják, hogy ezt a járművek velocipédnek hívják, és nem is annyira kihalt, mint azt gondolnánk. Olyannyira nem, hogy minden évben világversenyt is szerveznek számukra. Halápi Sándor és barátja, Kovács István Magyarországról érkeztek Palicsra a Vermes-napokra, és kerékpárjaikkal felelevenítették a régi idők hangulatát, melyhez látványban nemcsak az alkalom, hanem a kivételes környezet is sokat adott hozzá. Halápi Sándor már kisgyermekkora óta kedveli a kerékpárt, és hamar beleszeretett a felemás kerekű velocipédbe is. Vele beszélgettünk egy kis múltról és jelenről.
Mit kell tudni erről a járgányról? Melyik időből származik, és egyáltalán ma hol jelenik meg ez a kétkerék?
– Igen, tehát ezt a velocipédet úgy kell elképzelni, mint a kerékpár-történelem harmadik generációját. Az első volt a Drais-féle futógép. Ez olyan, mint a mostani gyerekeknek szánt futóbicikli, csak nagyobb, és fából készült. A második generáció ugyan hasonlított ehhez a futógéphez, de már az első keréken volt pedál, és tekerni lehetett. Ezt fejlesztették tovább, és kitalálták, hogy a sebességet úgy lehet növelni, ha a hajtott kerék átmérőjét megnövelik. Így alakult ki a velocipéd.
A velocipédre most is érvényes, hogy testmagasságfüggő, tehát a láb hossza adja meg azt, hogy milyen átmérőjű első kereket tud használni az illető. Maga a kerékpár nem volt hosszú életű, mert roppant balesetveszélyes. Egy gödör, egy nagyobb kő, és ha átbillen a holtponton, akkor már nincs megállás – az már a bukással egyenlő.
A ma látható velocipéd az 1870-es években alakult ki Angliában. Mivel, ahogy említettem, balesetveszélyes volt, ezért rövid életet élt meg, de azt el lehet mondani róla, hogy napjainkban az emberek tudatában ez a típus maradt meg leginkább. Filmekben, képeken, illetve sok más helyen is látni lehetett már. Innen vettük mi is, és a gyártók is az ötletet. Jelenleg csak kisebb manufaktúrákban készítenek ilyen velocipédeket. Magyarországon már van két olyan srác, aki készít ilyen járgányokat: az egyik Bordányban Kisapáti Zsolt, a másik pedig Kalocsán Rideg Krisztián.
Ezeket a járműveket tulajdonképpen teljes mértékben személyre kell szabni?
– Igen, hiszen nincs olyan, hogy például van 22-es kerék, amit a 160 és 170 centi közötti személyek használhatnak. Van átmenet természetesen, viszont mivel ezek régi típusok, ezért nem úgy lehet megvenni, hogy bemegyek a kerékpárüzletbe, és szeretnék egy velocipédet. Ezt a gyártó – a saját hírneve miatt is – kézimunkával készíti. Ha én most megrendelek egy velocipédet, azt csaknem egy év múlva kapom meg, mert a legapróbb alkatrészeket is kézzel gyártják le.
Az 1800-as évekhez mérten mára mik lettek modernizálva ezen a járművön?
– Például a csapágyazás. Ma már ipari csapágyakkal készül, de nagyon sok olyan apró dolog van, amivel a finomítást, a megmunkálást, a dizájnt tudják növelni. Ezekbe a mostani technológiát is beleviszik, de azért igyekeznek arra törekedni, hogy úgymond élethű maradjon a régiekhez képest.
Kovács István maga is gyárt fa alkatrészeket, nemcsak veterán
Mikor találkozott ön ezzel a járgánnyal? Mikor jött az a pillanat, hogy ezzel foglalkozni fog, akár versenyszerűen is?
– Ez elég hosszú időre nyúlik vissza, mivel 13 éves koromban lettem igazolt versenyző mint országúti kerékpáros klasszikus kerékpárral. Az életem során jöttek még különböző sportágak, például a triatlon – abban is ott van a kerékpár. Ezt követően alapszakmám lett a kerékpárműszerész. Elhatároztam, hogy egy kerékpárműhelyt nyitok, amit később felfejlesztettem üzletté, így nemcsak javítással foglalkoztam, hanem kereskedelemmel is. Édesapámmal készítettünk egy velocipédet dekorációs céllal, ám az úgy sikerült, hogy használni is lehetett – de versenyezni persze nem. Ekkor elkezdtem kutakodni, hogyan lehetne fejleszteni. Eljutottam egy gyártóhoz, ott megrendeltem egy velocipédet. Nagyon megörültem, viszont az sem volt még kifejezetten alkalmas versenyzésre. Közben kiderítettem, külföldön hol vannak ilyen jellegű versenyek. Ekkor jött a gondolat, hogy legyen egy olyan velocipédem, amivel versenyezni is tudok, mivel az életem mindig is a versenyzés volt. Sikerült kétszer világbajnokságot nyerni, és azóta is imádom, hagyományos, mostani kerékpárral pedig már nem közlekedem – csak velocipéddel. A boltba természetesen nem, oda inkább gyalog megyek. Olyankor nagyon sokszor megkérdezik, mi történt, hogy gyalogolok, és nem kerékpározom (nevet).
Világszinten mennyire terjedt el a velocipédverseny? Sokan tekerik?
– Azt mondanám, hogy nem. Két kategóriába lehet ezeket a velocipédeket sorolni. Vannak a replikák, azaz utángyártott járgányok, mint például ezek, amiket nálunk lehet látni, és vannak az eredetiek. Az eredetiek, mint említettem, az 1870-es évekből származnak, és használati eszközök voltak. Az idő folyamán annyira elhasználódtak, hogy nem alkalmasak másra, csak bemutatókra, illetve múzeumokba vagy kiállításokra. A replikákat – mivel nem egyszerű velük közlekedni, és igen balesetveszélyesek is – nem sokan használják. Azért akadnak ilyen „őrültek”, mint én is, aki egy évben 5-6 ezer kilométert is leteker vele, és nem ül más kerékpárra. Nekünk élmény egy ilyen verseny, csak mivel elég költséges, inkább külföldön szervezik meg őket. Egy világbajnokságra kimenni nem olcsó, de az ember inkább erre költsön, mint orvosra.
Gyakran járják az országot vagy külföldet a bemutatók miatt?
– Magyarországon inkább a veterán járművek hétvégéire szoktak meghívni minket. Külföldön viszont vannak piknikszerű rendezvények, amelyek részét képezi a velocipédbemutató. Ott más a kultúra. Nem lehet összehasonlítani például egy magyarországi pikniket mondjuk egy franciaországival, mert annak jelentős múltja van. Itt mi még – valljuk be őszintén – erőlködünk ennek fellendítésén, de külföldön már hagyománya van. Mi inkább veteránautós–motoros rendezvényekre szoktunk menni, télen pedig járműkiállításokra.
Próbálják a fiatalokat is bevonni, átadni nekik ezt az élményt, életérzést, amit a velocipéd ad? Lesz-e utánpótlás?
– Nagyon nehéz erre válaszolni. A mostani fiatal generáció még a mountain bike világában él. Viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy tetszik nekik ez a fajta, mondhatni „szenvedős” örökhajtó. Azért nevezem így, mert valóban szenvedni kell vele. Egy vasúti felüljáróra feljutni egy velocipéddel már felér egy Tour de France kiemelt kategóriás hegyével (nevet). Valahogy úgy veszem észre, hogy a mai gyerekek nem nagyon szeretnek még szenvedni. Lehet, hogy a későbbiekben hozzá idomulnak, de jelen pillanatban még nem látom ezt a folyamatot. Van egy középréteg – mint például Kovács István barátom is, aki elkísért ide, Palicsra –, akik szeretik ezt a járművet. Megmondom őszintén, hogy a végrendeletemben azt írtam a gyerekeimnek: „Mindent eladhattok, csak a velocipédet ne.” Hátha valamelyik unokám majd azt mondja: „Nekem ez kell, mert a papáé volt.”
Nyitókép: Mindkét velocipéd Csehországban készült, más-más kerékmérettel a lábak hossza miatt (Benedek Miklós felvétele)
