Rúzsa Magdi neve egyet jelent a tehetséggel, őszinteséggel és a művészet iránti elkötelezettséggel. Énekesnőként hosszú és küzdelmes utat járt be, de közben mindig hű maradt önmagához. Rúzsa Magdi azok közé az előadók közé tartozik, akik nemcsak hangjukkal, hanem lényükkel is hatnak. Megnyerő személyisége, mély érzékenysége és őszinte dalaiban megjelenő gondolatai évek óta fontos szereplőjévé teszik a magyar könnyűzenei életnek. A Megasztárban való berobbanása óta eltelt mintegy két évtizedben nemcsak énekesként, hanem dalszerzőként és emberként is folyamatosan fejlődött. Karrierjét a tudatosság, a belső iránytűje és a rendíthetetlen kitartása vezeti, miközben a hétköznapokban ugyanolyan természetességgel fordul a csendes pillanatok, a kert vagy a spiritualitás felé, mint a reflektorfény felé a színpadon. Egyebek mellett arról kérdeztük, mi segítette át a nehéz időszakokon, milyen más hivatásokat tudott volna elképzelni magának, és hogyan látja a saját szerepét a világban – túl a dalokon.
Ha nem az éneklést választottad volna, melyik hivatásban találtad volna meg ugyanilyen szenvedéllyel magad?
– Amiben régen el tudtam volna képzelni magam – végül is bába is lettem –, az pont a szülészet volt. De ma, a mai fejemmel azt mondom, hogy én kertész lennék. Imádok kertészkedni. Az utóbbi időben nekem az adja a legtöbbet. Az elmúlt időszakban Borbás Marcsi lett a példaképem. Leginkább abban teljesednék ki – ha nem énekelnék –, amit Marcsi csinál. Úgy érzem, hogy nagyon összhangban van velem ez a „hogyan készítsd a saját ételedet jó alapanyagokból, a környezeted, a kerted, a virágod”. Ez lennék én.
Volt olyan pillanat a pályád során, amikor majdnem feladtad? Ha volt ilyen, akkor mi volt az, ami végül mégis továbbvitt és motivált a folytatásra?
– Volt ilyen pillanat is. Ami mégiscsak átlendített az egészen, az a csak azért is volt. Én sosem szerettem, amikor valakivel kivételeztek. Velem sosem kivételezett senki. Nekem mindig mindenért nagyon meg kellett harcolni. Ott álltam, és emlékszem, úgy voltam vele, hogy nem baj, akkor majd a saját erőmből bemegyek, és csinálom, nem fogok megállni. És jött egy olyan dafke, ami egyszerűen így vitt át mindenen.
A dalaid mély érzelmekről szólnak. Van olyan téma vagy érzelem, amiről még nem énekeltél, vagy nem írtál, de úgy érzed, hogy kellene, vagy a jövőben kelleni fog?
– Nagyon nehéz, mivel az érzések világa bonyolult, sokszor tényleg nagyon fájó. Annyi téma van: a szerelem, a halál, az elmúlás, a betegség… Szerintem sok mindent már leírtam érintőlegesen, de vannak témák, amikbe nem nagyon mentem bele igazán mélyen. Maga a gyökerek, Isten közelsége – ezt így már elkezdtem beletenni dalokba, de motoszkálnak bennem ennél még talán komolyabb üzenetek is. De úgy látom, hogy azt egészen más köntösben tudom átadni, mivel a mai világ nagyon mást diktál, más tempót, és meg kell hozzá találnom a módot, vagy még hagyni, hogy érjenek ezek a dolgok. Ezzel az idősebbeket szólíthatom majd meg, vagy a saját generációmat, akik már ott tartanak, hogy már tudják, erre mekkora szükség van. Szóval ilyenkor mindig bekapcsol egy kicsit az énekesnő létemben az is, aki tudja, hogy vannak azok a dolgok, amiket a megfelelő köntösben, a megfelelő helyen odaadhatok, de nem biztos, hogy minden alkalommal belefér egy könnyű, nyári koncertbe.
Hogyan tudod megőrizni az őszinteséget és az önazonosságot egy olyan világban, ahol a közösség elvárásai és a zeneipar más, néha ellentmondásos?
– Nem szeretem a hazugságot, nem szeretem a mű dolgokat. Én világéletemben abba kapaszkodtam, ami önazonos, ami őszinte, ami tiszta. Talán ez tud leginkább engem ilyennek megtartani, hogy én soha nem akartam arénákat, sem eladási számokat hazudni magamnak. Arra döbbentem rá, hogy mindazok, akik körülöttem folyamatosan hazudták ezeket a dolgokat, és én egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam, az idő múlásával azok a kis vadhajtások eltűntek, és közben azt érzem, hogy nekem meg már egy fám lett. Ez nagyon megerősített abban, hogy mindig az igaz út a legegyszerűbb. Én nem akarok mást kommunikálni. Nekem van egy nagyon-nagyon erős közönségem, egy erős táborom, bázisom van, egy dallamvilágom, amit szeretek, és ha ezt sikerül odaadni a közönségnek, és nagy rá az érdeklődés, akkor ez hatalmas szerencse. Húsz éve vagyok a pályán és remélem, hogy még vár rám legalább húsz év, de én már az utamnak ezt a részét szeretném járni és folytatni.
Mit szeretnél, hogy hogyan emlékezzenek rád a jövőben? Nem mint énekesre, hanem mint magánemberre.
– Úgy emlékeznek majd, hogy na, a Rúzsa Magdi. Az jólesne, ha jó példaként szolgálnék, ha tényleg a tudásom alapján tartanának jónak, amikor már nem leszek. Vagy az alapján, amit adtam. Amit adtam az emberek lelkének. Ha az alapján azt mondják, hogy az jó volt, és majd úgy emlékeznek rám, akkor megérte.
Vajdasághoz, Kishegyesen túl, egy alapítvány révén is kapcsolódsz. Mesélnél erről, kérlek?
– Igen, van egy alapítványom, a Gábriel Angyalház Alapítvány, ami határon innen és túl támogat tehetségeket. Ez egy pici alapítvány, néhány nagyon kedves barátom, jómagam és néha, amikor úgy alakul, kívülről is szoktunk némi támogatást kapni. De hosszú évek óta törekszünk és ebből mindig próbálunk valamit visszaadni. Vajdaságban is, de az anyaországon belül is, és már nagyon sok zenészt, tudóspalántát, szobrászt, sportolót segítettünk. És nagyon jó érzés időről időre találkozni egy-egy volt támogatottal. Én hiszek abban, hogy a kicsi is nagyon nagy segítség lehet, mert sokszor egy vállveregetés többet jelent, mint ha valaki elé leteszel mindent, és akkor onnantól kezdve el is vetted belőle a vágyat meg az ihletet, mindent, mert készen megkapta. Ez nem jó, ma már ezt is tudom, hanem inkább szárnyakat kell adni. Ha adsz egy picit, hogy rákapjon az ízére, és utána megy és csinálja magától, na akkor tud az ember büszkén hátralépni, kettőt is, és nézni azt, hogy de jól csinálja.
Nyitókép: Ótos András felvétele
