Ébredés után azonnal reggelizünk, már akkor bejelenti a kisebb, hogy ő is menne a nagyszülőkhöz. A nagyobb már ott van, gyakran ott is alszik, így azokon a heteken, mikor Vajdaságban vagyunk, arról viccelődünk, hogy tulajdonképpen egy gyerekünk van, nem kettő, mert igen ritka, hogy mindkettő egyszerre itthon legyen. Reggeli után felöltöztetem, elkészítem a cuccait, pelenkát, váltás ruhát pakolok egy szatyorba, s a babakocsi aljába teszem. Ő már az ablakban álldogál, lesi az utcát, mikor tűnik fel az érte érkező nagyszülő a sarkon, s mikor meglátja, hangos üdvrivalgásban tör ki. Integetés az ablakból, váltunk néhány szót, aztán cipő, kabát, puszi, és már integetünk is a boldogan távozó poronty után. Becsukjuk az ajtót, összenézünk a férjemmel – szóval ez ilyen könnyű, ennyire egyszerű is lehetne? Aztán megy ki-ki a maga dolgára, s most háborítatlanul írom ezeket a sorokat.
Valószínűleg egyik szülő sem tudja, mire vállalkozik, mikor úgy dönt, családot alapít. Lehet készülni, el lehet olvasni egy csomó szakkönyvet, javaslatot meg jótanácsot, de a valóság mindig egy kicsit más, vagy legalábbis úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy még véletlenül se legyen előttünk kész megoldás az összes felmerülő kérdésre. De ez természetes. Nincs ebben semmi különös. A mi esetünkben sem ez jelentette, jelenti a problémát a mindennapokban. A gond az, hogy olyan környezetben, olyan társadalmi miliőben próbálunk jó szülőkké válni, s közben nem elveszíteni sem magunkat, sem egymást az odafelé vezető úton, ami számunkra kissé idegen, de legalábbis nem megszokott. Olyan családi háttérből jövünk, olyan környezetben szocializálódtunk, amelyben a családnak, rokonságnak, de még a tágabb értelembe vett baráti körnek, sőt tovább megyek, a közösségnek mindenestől elég nagy szerepe van egy gyermek nevelésében, gondozásában. Ehhez képest olyan helyen, olyan környezetben és körülmények között neveljük saját gyerekeinket, amelyben ketten vagyunk minden felelősséggel és feladattal, én és a férjem, meg alkalmanként egy dada, akinek azért fizetünk, hogy néha levegőhöz is jussunk.
Ez nem panasz, nem nyafogás, inkább tények, fel- és ráismerések. Mikor reggel becsuktam az ajtót a gyermekeim mögött, tudván, hogy jó helyen vannak, jó kezekben, sőt mi több, jól fogják magukat érezni, akkor döbbentem rá, hogy nem az a nem normális, ahogy én az anyaságomban érzem magam nap mint nap. Nem az a nem normális, hogy kimerült vagyok, elegem van, hogy néha úgy érzem, levegőt nem kapok. Az nem normális, ahogy a nyugati társadalmakban a gyereknevelés zajlik. Hogy beszorultunk a nukleáris család négy fala közé, s amellett, hogy a gyereknevelés gyönyörein nem kell osztoznunk senkivel, mert minden pillanat a miénk, úgy minden nehézség, kihívás és teher is csak a (jobb esetben) két szülő vállát nyomja. Hogy ebben hosszú távon el lehet fogyni, ki lehet égni, nem kérdés – nem lehet kérdés. Ahány alkalommal hazajövünk Vajdaságba, legyen az hosszabb vagy rövidebb időre, mindig elcsodálkozom, mennyire könnyű itthon szülőnek lenni. Mennyire egyszerű, ha csak egy ember is van a családban, akire lehet számítani, minden körülmények között. S persze tudom, itthon sem adatik meg mindenkinek ez a fajta szülői kényelem, mert sok nagyszülő vagy dolgozik, vagy bár nyugdíjas, de beteg, s nem áll módjában kisegíteni a szülőket. Mégis, ha csupán a tágabb családomban szétnézek, azt látom, ha nagyszülő nem is áll rendelkezésre, lehet, akad nagynéni vagy más viszonylag közeli családtag, aki ott van, ha kell egy kis nyugalom vagy szabadság – nem lábat lógatni, csak elvégezni a dolgokat, utolérni magunkat a rohanó hétköznapokban.
Szóval itt ülök most, s ez már a második szöveg, amit ma megírok, s lehet, nem is az utolsó. Egy cikk általában hetekig készül Brüsszelben, mert egyszerűen nemhogy írni, gyakran gondolkodni sincs időm. Most azonban itt gőzölög mellettem a bögre tea, amit még melegen iszok, lassan ennek a történetnek is a végére érek. Egyrészt nem győzök hálát adni az égnek, hogy legalább ezekben a hetekben jut egy kis szabadság nekünk, szülőknek is, míg a nagyszülők és a gyerekeink kölcsönösen élvezik egymás társaságát. Másrészt pedig képzeletben magamhoz ölelem a másik énemet, azt, akit ilyenkor a Nyugaton felejtek, aki gyakran fáradt, kimerült és kétségbeesett, s magában keresi a hibát, még akkor is, ha tudja, a hiba a világban meg az irreális társadalmi elvárásokban van, nem benne. Tudom mindezt azért, mert itthon más vagyok. Érzem. Itthon nemcsak a lelkem, de úgy általában minden egyszerűen könnyebb.
