2024. április 24., szerda
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Mosoly

Nézem, ahogyan elegánsan felsétál a színpadra, kinyújtja a ma is kicsi kezét, és átveszi az oklevelet. Érzem, hogy zavart, és nagyon figyel arra, hogy mindent úgy csináljon, ahogy elvárják tőle. Mégiscsak egy nemzetközi díjátadóról van szó… Még két kézfogás, ajándékcsomag, őszinte elismerés. Majd végre rám pillant. Szeretném, ha a szemem hűen tükrözné azt a határtalan büszkeséget, ami széthasít belülről. Tekintetével üzeni, hogy jólesik neki: mosolyog. És megáll az idő.

Felvillan, amikor először fogtam a karjaimban… Kicsi ujjai az enyém köré fonódtak, és az arcocskáján megjelent a tündéri báj. Bár a szakemberek szerint az újszülöttek reakciói nem köthetőek még érzéseikhez, számomra egyértelmű volt, hogy rám mosolyog. Igazam volt. Később milliószor láthattam még a piciny száját felfelé görbülni, épp oly bájosan, mint első alkalommal. Ilyenkor az egész lénye békét sugallt. Akkor is, amikor valamit szeretett volna, de akkor is, amikor csak figyelmet kívánt. És akkor is, ha épp forrongott a világ körülötte. Mosolya azóta is meghozza a békét, mindenhol és mindenkor. Ez az ő fegyvere. A zord mindennapok ellen, a csalódások ellen, a háborgó lelke ellen. És sokszor ellenem is.

A mosolygós baba...

A mosolygós baba...

Már babakorában elvarázsolta a környezetét. Pár perc alatt képes volt levenni az embereket a lábukról a szelíd nevetgélésével. Büszkén hallgattam, hogy milyen elégedett, boldog gyermekem van. Elejében hajlamos voltam azt hinni, hogy ez azért van, mert anyaként jól végzem a dolgom. De hamar rájöttem, hogy ez nem az én érdemem. Ő ilyen. Képes meglátni a jót mindenkiben, felszínre hozni azt, és örülni ennek. Ugyanakkor ezeket a pillanatokat el tudja nyújtani mindaddig, míg a mosollyal fertőzött személy teljesen átadja magát az általa sugárzott boldogságnak.

Ezzel a képességével mondott először verset az oviban, olvasott fel fogalmazást az osztály előtt, és énekelt az évzárókon. Lámpalázát is mosollyal oldotta fel: emlékszem az első gitáros fellépésére. Egész testében remegett, tekintetéből rettegés tükröződött, ám arcán akkor is ott lebegett a báj. Bár gyógyírként akkor nem hatott, mégis elfedte azt a mérhetetlen feszültséget, amelyet a produkció végéig sejteni lehetett az ujjaiban.

Emőke akkor is mosolyog, ha szomorú. A sértéseket pillanatnyi gyengeségnek véli, a gonoszkodást meggondolatlanságnak, a bántást pedig hirtelen fellángolásnak. Még a rosszakaratú megjegyzésekre is mosollyal válaszol. Így van ez akkor is, amikor a lustaságáért dorgálom, vagy épp a szertelenségét hányom fel neki. Ilyenkor bűnbánó mosollyal üzeni felém, hogy nem neheztel a nehéz szavakért, és igyekszik majd másként csinálni a dolgokat. Ezután pedig már nem is lehet rá haragudni igazán. Mert megbocsájtással vívja ki magának a bocsánatot.

…mosolygós fiatal nővé vált

…mosolygós fiatal nővé vált

Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy végigmosolyogta az elmúlt tizenhét évet. Több mint öt éve már annak a szörnyű időszaknak, amikor elvesztette báját. Öröme egyre kevesebbet ült ki az arcára, és már azokkal a közös együttlétekkel se lehetett előcsalogatni mosolyát, amelyek azelőtt határtalan boldogsággal töltötték el. Nem örült a társasjátékos estjeinknek sem, de közös sétával és beszélgetéssel sem tudtunk megnyugvást csalni az arcára. Megszólalt bennem a vészjelző: tudtam, hogy baj van. A mosolyával együtt azonban eltűnt a bizalma is. Nem volt hajlandó tovább megosztani velem az aggodalmait, és már az élményeiről sem számolt be. Hitevesztetten téblábolt köztünk, árnyékként sétált át a mindennapokon. Kétségbeesetten próbáltam visszahozni a nyugalmát. A csendjét mégsem sikerült megtörni. Csaknem két évig vívtam a csatát a lelkéért, mire egy kétségbeesett zokogással felszínre törtek azok a bántások, sértések és megalázások, amelyekkel már az ő békítő bája sem tudta felvenni a harcot.

Azon az éjszakán megkérdőjeleztem mindazt, amit addig értéknek és jónak tartottam. Kész voltam mindent feláldozni azért, hogy még egyszer mosolyogni láthassam. Leszámoltam hát őseimmel, a tőlük örökölt értékrendemmel és magammal is, miközben az ölemben szendergő gyermekemet cirógattam. Hajnalban azonban csodával kelt a nap: görcsösen simuló arcára béke telepedett. És szája szegleteiben felsejlett az a piciny görbülés, amelyre oly sokáig vártam. Mosolyogva pillantott rám, miközben mondta: anya, szeretlek. Háborgó lelkem azonnal elcsitult. Újra gyógyított a bája.

És azóta sem veszett el: időközben középiskolás lett. Az új környezet pedig új barátokat hozott. És új mosolyokat. Örömmel rajzol, énekel, gitározik. Boldogan tanul, jókedvűen megy az állatorvosi rendelőbe gyakorlatra, vagy gondozza a tangazdaság póniját. Az éjszaka csendjében pedig mosolyogva vall a szerelméről is. Sokszor várjuk ugyanis azóta együtt a hajnalt: vérre menő, mosolygós vitákat folytatunk az emberi lét értelméről, az egyházról, a liberális és demokratikus társadalmak viszontagságairól, vagy éppen utópista képeket festünk a jövőről. Imádom az eredeti gondolkodásmódját: amikor a Szabadság, szerelem… témára perceket visszaszámláló háborús képzeletről ír egy pályázatra, amikor a Valentin-napot szakítással hozza össze egy karcolatban, a Szalmaláng címről pedig az örökké lobogó szerelem jut eszébe. Vagy amikor mosolyogva közli, hogy ő a Családi kör témára a kivándorlásról gondolt összehozni egy tanulmányt.

És valóban: itt vagyunk, Budapesten, az Aranytíz Kultúrházban. Emőke mosolyog. Büszkén visszamosolygok. Majd épp olyan elegánsan hagyja el a színpadot, ahogyan megérkezett a dobogóra. Közben kuncogva a fülembe súgja:

– Megbotlottam…

Csodálkozva nézek rá: én ezt nem vettem észre. Ismét győzött a mosolya.

Nyitókép: Emőke harmadik díjas lett a magyar kultúra napja alkalmából meghirdetett nemzetközi tanulmányíró versenyen