A különbség fejben dől el

A minap a Vajdasági Mathias Corvinus Collegium Alapítvány szabadkai székházában Gyurta Dániel olimpiai, háromszoros világ- és kétszeres Európa-bajnok úszó a küzdelmekről, a kitartás szerepéről és a sikerekhez vezető útról tartott előadást a 20 év az ötkarika körül – Sport és diplomácia mesterfokon című rendezvényen. A magyar úszót az előadás után kérdeztük.
n 2018-ban vonult vissza. 2016-ban került be a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói bizottságába, emellett a Külgazdasági és Külügyminisztérium főtanácsadója, majd a sportdiplomáciai főosztályának vezetője is. Hogyan született meg a gondolat, hogy sportdiplomataként tevékenykedjen? Tudatosan készült rá?
– Amikor aktív sportolóként edzettem, meg készültem és jártam a versenyekre, akkor mindig tudtam, hogy ez előbb-utóbb véget ér, bármennyire fájó. Szerintem sok sportoló ott követ el hibát, hogy erre nem készül fel tudatosan. Ahogy versenyre készülünk, ugyanúgy fel kell készülni arra az időszakra is, ami utána jön. Többen utána nem találják, keresik a helyüket a világban. Az élsport burokban zajló élet. Edzések, versenyek sokasága, edzőtáborok, euforikus pillanatok, döntők, dobogó, majd hirtelen vége mindennek. Számomra ezért is volt mérvadó, hogy a sport mellett tanuljak, elvégezzem az egyetemet, nyelveket tanuljak, mert tudtam, hogy a sport utáni életemben is meg kell állnom a helyem. Így tudtam könnyebben elengedni, még ha nekem sem volt egyszerű erre mentálisan felkészülni. Valahogyan próbálnom kellett helyettesíteni a célokat, amelyeket sportolóként elértem. Sokszor ma is felébredek hajnalban, a megszokás megmaradt, de tudatosan készültem arra, hogy vége lesz.
n Mi segített abban, hogy végül kimondja, itt a vége, és hogyan tekint vissza pályafutására?
– Mindig is éreztem, hogy szeretnék a sportban maradni, sportolókkal és fiatalokkal foglalkozni, átadni azt a tudást, amelyet én is megkaptam az előttem járó generációktól. Ez sokat segített abban, hogy el tudjam engedni. Négy olimpián vettem részt, voltak mélypontjaim és nagy sikereim. Otthon van egy nagy vitrinem, amely tele van azokkal az érmekkel, amelyeket gyerekként kitűztem magam elé célnak. A riói olimpia után gondolkodtam a befejezésen, de a 2017-es budapesti világbajnokság még hatalmas motivációt adott, hogy hazai közönség előtt próbálkozzak. Sok sérüléssel küzdöttem, fájt a vállam, a térdem, nehezebb is volt a regeneráció, és gyakran emiatt sok edzést ki kellett kihagynom. Négy olimpiai ciklus, 16 év felkészülés, összességében mintegy 18 év kőkemény munka volt mögöttem. Visszagondolva embert próbáló időszak volt, de úgy érzem, hogy a pályafutásom kerek. Utólag mindig lehetne mást vagy jobban csinálni, de akkor és ott annak úgy kellett lennie.
n Hogyan nézett ki egy átlagos napja aktív sportolóként? Milyen volt a mindennapi rutinja?
– Sokszor még ma is felébredek 4.50-kor, mert 18 éven keresztül ez volt a ritmusom. Reggel kelés, hatkor már a vízben voltam, délelőtt edzés, fél tíz körül végeztem, utána mentem az egyetemre, előadások, vizsgák, majd délután újra edzés, este hétig a medencében. Fél kilenckor már aludtam, és másnap minden kezdődött elölről. Volt olyan hét, amikor 100 kilométert úsztunk, egy edzés tíz kilométer volt, heti tíz alkalommal. Ma már megpróbálok 7-kor kelni, és inkább más sportokat választani, akár a teniszt, a síelést, néha azért eljárok úszni, hiszen mégis csak meghatározta az egész életemet.
n Milyen személyes áldozatokat hozott az életében? Mennyire tudta összeegyeztetni a hétköznapokkal?
– Fiatalként is rendkívül szigorú rend szerint éltem. A velem egyidős barátaim bulizni jártak, fesztiválokra mentek. Sokszor volt kedvem a baráti programokhoz csatlakozni, de tudtam, hogy nem hagyhatom ki az edzéseket, mert ezzel előnyt adnék az ellenfeleimnek. Ezeket a lemondásokat 13 éves koromtól szigorúan betartottam. Természetesen voltak pihenőidőszakok is, nyaranta három hét, illetve karácsony környékén néhány nap, amikor lehetőség nyílt a feltöltődésre és a családi együttlétekre. Ugyanakkor előfordult, hogy szenteste edzésre kellett mennem, sőt a szilveszteri családi ünneplésre is az edzésről érkeztem az öcsémmel. Nehéz időszakok voltak, de tudtam, hogy mindez szükséges ahhoz, hogy esélyem legyen felvenni a versenyt a világ legjobbjaival. Hiszem, hogy a befektetett munka mindig megtérül.
n Mi kell ahhoz egy versenyen, hogy mentálisan kimagaslóan teljesítsen egy sportoló?
– Egy edzésen beleférnek az apró pontatlanságok, hiszen a tréning többórás. Ha egy tempó nem tökéletes, ha egy forduló nem jön ki ideálisan, még nem vészes. De versenyen egészen más a helyzet. Ott minden apró hiba gond, és az a kérdés, hogy utána mit kezdesz vele fejben. A rajtnál mindenki a legnagyobb sebességgel indul, a kérdés az, hogy ezt a sebességet ki meddig tudja fenntartani. Az én taktikám mindig az volt, hogy a 200 métert a lehető legegyenletesebben osszam be. Sokszor tűnhetett úgy kívülről, hogy én a végén gyorsulok, miközben valójában csak tartottam ugyanazt a tempót, a többiek pedig elfogytak, mert túl nagy intenzitással kezdtek. Mint egy autónál, ami akkor fogyaszt a legkevesebbet, amikor egyenletesen halad előre. Amikor azt látod, hogy előtted vannak, akkor nem pánikolhatsz. Ki kell zárni a külvilágot, és hinned kell abban, hogy oda fogsz érni. Az a cél, hogy pontosan az utolsó méternél add ki magadból a száz százalékot, mert ha 195 méternél elfogysz, az utolsó pár méteren rengeteget lehet veszíteni. A sportpszichológus ebben segít igazán. Abban, hogy fejben végigjátszd, és felkészülj rájuk. Nekem is volt, hogy elszakadt az úszósapkám, elszakadt a szemüvegem, és kizökkenthetnek, ha nem vagy rájuk felkészülve. A kérdés mindig az, hogy pánikba esel, vagy meg tudod oldani, és vissza tudsz kerülni abba a mentális állapotba. Ha megnézzük a különbségeket a világ élmezőnyében, sokszor századmásodpercek döntenek. Fizikálisan nagyjából egyformák vagyunk. A különbséget az jelenti, hogy ki hibázik kevesebbet. Éppen ezért tartom rendkívül fontosnak a sportpszichológiát. Nem véletlen, hogy a modern olimpiai csapatok sportpszichológust visznek magukkal edző helyett. Az edző már előzőleg felkészít fizikálisan, ami még csiszolható, az a mentális állapot, hogy abban az órában ki tudd hozni magából a maximumot. Amikor versenyeztem, ezt a magyar sport még nehezen fogadta el. Nem használni hiba, használni viszont óriási segítség lehet a győzelem érdekében.
n A közelmúltban a Nemzetközi Cselgáncsszövetség nagykövetévé vált. Mit jelent ez a szerep az ön számára, miért vállalt el ekkora váltást?
– Egész életemben igyekeztem figyelemmel kísérni azokat a sportágakat, amelyek az olimpiai programban is szerepelnek, és a cselgáncs is ilyen. Marius Vizer, a Nemzetközi Judoszövetség elnöke adta a kitüntetést, amelynek köszönhetően a nemzetközi dzsúdózás nagykövete lehetek, ami megtiszteltetés. Ennek a szerepnek a lényege az, hogy a fiatalokat edukálja és bevonja az olimpiai mozgalomba. Ma komoly harc zajlik a fiatalok figyelméért, hiszen a telefonok, a kütyük, a közösségi média és a játékkonzolok egyre inkább elvonják a figyelmüket a sporttól. Ebben próbálunk ellensúlyt teremteni. A nagyköveti kinevezés pont erről szól, hogy bizonyos fiatalokat visszatereljünk a sport világába.
n A Magyar Olimpiai Akadémia elnökeként gyakran hangsúlyozza, hogy a sportnak politikától függetlennek kell lennie. Mennyire megvalósítható ez a mai világban? Miben látja a sportdiplomácia erejét?
– Úgy gondolom, hogy az olimpiai mozgalom mindig független volt, és ennek így kell maradnia. Számunkra nagyon fontos, hogy erre folyamatosan felhívjuk a figyelmet, és ezt az elvet a világsport vezetői felé is képviseljük. Tehát a sportnak függetlennek kell lennie a világ zajától.
n Mi a helyzet magyar úszósport jelenével? Sok fiatal szeretne hivatásos úszós lenni és Magyarországot képviselni?
– A magyar úszás kiváltságos helyzetben van. A sportágban számos tehetséges fiatal edző és versenyző munkálkodik, akik úgy nőnek fel, hogy élő példákat látnak maguk előtt, mint amikor én 10 évesen lementem a Császár Komjádi Uszodába, és láttam, hogyan edz Rózsa Norbert. Kós Hubert vagy Milák Kristóf még gyerek volt, ők már az én generációm figyelték az uszodában, többek között Cseh Lászlót, Hosszú Katinkát és engem. A mostani fiatalok pedig Kós Hubertet és Milák Kristófot látják példaként maguk előtt. Ez a fajta generációról generációra zajló stafétaátadás működik, és ugyanez figyelhető meg az edzők esetében is. Magyarországon sok uszoda áll van, minden régióban lehet úszni, és fontos, hogy a Minden gyerek tanuljon meg úszni program is hozzájáruljon ahhoz, hogy az úszás alap és népszerű legyen. Bár nem lesz mindenkiből olimpikon, de sokat lehet fejlődni az úszással.
n Hogyan látja, mely sportágak maradnak meg, melyek szorulnak háttérbe, és hogyan hat mindez a fiatalokra?
– Látjuk, hogy vannak sportágak, amelyek egyre kevésbé népszerűek, és ez sajnos tény. Felmerülnek olyan kérdések, mint például az öttusából a ló kivétele, vagy az, hogy mi történik a birkózással, az ökölvívással. Ezzel párhuzamosan megjelennek új sportágak, többek között a falmászás, a skateboarding, a breakdance, illetve az e-sport. Szingapúrban volt szerencsém személyesen végignézni, hogy egy hatvanezres stadion megtelik két perc alatt azért, hogy két 13 éves fiú FIFA-mérkőzést tartson. Felmerül a kérdés, hogy vajon hány fiatal megy ki egy birkózóeseményre? Hogyan fogja ez alakítani a világ sportját? Húsz év múlva milyen sportágakat fogunk nézni az olimpián? És akkor az e-sport jó vagy nem? Kell-e vagy nem? Ezek a jelenségek alapvetően alakítják a világ sportját. Az e-sport kapcsán is megoszlanak a vélemények, a sportolók azt mondják, ők is edzenek, készülnek, az ujjaikat edzik ugyanúgy, ahogy az úszók a karjukat és a lábukat, ami kissé ironikus. Ebben a folyamatos változásban a szerepemet abban látom, hogy segítsek átadni a fiataloknak azt az identitást és értékrendet, amelyet az élsport jelent. Mert a nap végén az élsport mégiscsak olyan szemléletformáló nevelőeszköz és lehetőség, amely rengeteg értékes tudást adhat át a fiataloknak, olyanokat, amelyeket sport nélkül nehéz lenne megtanulni. Ebben a mozgalomban, ebben a gondolkodásban igyekszem nap mint nap helytállni.
n Miért ilyen meghatározó az ön számára az olimpiai mozgalom jövője?
– Számomra továbbra is kiemelten fontos az olimpiai mozgalom. Az ötkarika, a négyévenkénti ciklusokban gondolkodás továbbra is jelen van az életemben, és az, hogy milyen elképesztő harc folyik a fiatalok figyelméért. Az is foglalkoztat, hogyan változott meg a világ az olimpia szempontjából a 2000-es Sydney játékoktól egészen a 2024-es párizsi olimpiáig. Ha megnézzük az átlagos nézői korosztályt Sydneytől Párizsig, jól látszik, hogy csak az idősebb korosztály kíséri figyelemmel az olimpiát. Ezzel párhuzamosan folyamatosan átalakulnak a sportágak is. Új sportágak jelennek meg, mások háttérbe szorulnak. Felmerül az e-sport kérdése, hogy hogyan tudjuk megszólítani a fiatal generációt ebben a modern telefonos, közösségi médiás, TikTok-os világban, ahol tíz másodpercenként új impulzus éri őket. Hogyan tudjuk ebben a közegben megmutatni a sport szemléletformáló erejét, akár a csapatmunkát, az alázatot, a tisztességes játékot (fair play), valamint az edző-sportoló kapcsolatot. Ezek olyan kérdések, amelyek meghatározzák azt, hogy merre halad tovább az olimpiai mozgalom.