Lobó alig várta, hogy vége legyen a napnak, enni sem volt kedve, odaadta a megzsírozott kenyeret Marcinak, akit amúgy Marcellának hívtak, de az hosszú volt, meg amúgy is, fiúsan rövidre nyírt hajával inkább fiúnak nézték. Csütörtök volt, reggel még deres volt a fű, melegebben kellett volna öltözni, de délre már az utóbbi hetekben nem tavasz volt, inkább nyár. Semmi kedve nem volt az ócska pufajkát cipelni, egyre fáradtabbnak érezte magát.
Egyedül élt, amióta az öreg Mojszi meghalt, előtte az unokájával volt élettársi kapcsolatban, ez hivatalosan így volt megállapítva. Az öreg meg rászorult, ápolta is becsülettel, hisz sokat köszönhetett neki. Aztán amikor meghalt, óriási temetést csaptak, még a tévé is kijött, hisz nagyon régen híres prímás volt, elegáns vendéglőkben meg hatalmas hajón is játszott. A bakelitlemezek szépen ott álltak az üvegezett szekrényben, piros zsinóros mentében zenekar, cimbalmos, hátul, az arcát alig lehetett kivenni, elöl meg Mojszi, huncut szemében megcsillant a fény. Lobó szerette ezt a lemezt, bár sosem tudta meghallgatni, nem volt a telepen senkinek lemezjátszója, örültek egy ócska kis rádiónak is. Elolvasta nagy kínnal a hátoldalt, hogy milyen számokat játszottak, jó párat ismert ő is. „Üres az út, nem jár rajta senki”, ezt olyankor énekelték, amikor temetésre kísértek valakit.
Hajdina néni volt tél végén az utolsó, olyan hideg volt, hogy a szájukból kijövő pára alig oszlott szét. Biztos ott fázott meg ő is, de persze nem ment orvoshoz, sosem volt táppénzen, hét éve vezette a közmunkások csapatát, és még a tüdőgyulladást is lábon hordta ki. Amikor annyira fájt hetekig a feje, hogy a fekete kis göbök táncot jártak a szeme előtt, gyógyszerért bement a patikába, de amikor megmondták, mennyibe kerül, kifordult. Margit néni, a nyugdíjas tanárnő egyszer a zsebébe dugott egy kis dobozt, ő azt hitte, csoki, el sem akarta fogadni, de aztán elfelejtette, mert valami nagyhangú szakállas férfi két kutyája közéjük szaladt a ligetben, és a csapat visított, a férfi meg röhögött, csak úgy fröcskölt a nyál a szájából. Akkor ő odament, kezében egy rossz mobillal, de nem kell azt tudni senkinek, és hivatalos hangon közölte, hogy már úton vannak a közterület-felügyelők meg a rendőrök, és bizony sokba fog kerülni ez a móka. A kutyák nagytestűek, nincs rajtuk sem szájkosár, sem póráz, és lehet, hogy az oltási könyvük sincs rendben. A középkorú, kockás félkabátos úriember olyan gyorsan füttyentette vissza az ebeket, és rohant ki a ligetből, hogy majdnem elütötte két rolleros kamasz. Szóval nagy volt a hajcihő. Otthon vette ki a zsebéből a dobozkát, és nyolc szem fájdalomcsillapító volt benne. A tévében is reklámozzák, látta a buszmegálló mögötti műszaki bolt kirakatában. Elfelezte, hogy tovább tartson, és jó volt, tompította a görcsöket.
Amikor befordult az utcába, messziről látta, hogy egy kocsi áll a ház előtt, és a küszöbön ott ül egy férfi. Nyugodtan ment tovább, megkerülte a bemadzagolt kiskaput, ami csak jelzésre szolgált, hogy nincs itthon, kerítésléc összesen ha volt öt, sokat mond. Felesleges lett volna rá költeni, az első hideg nap elvitte volna valaki, tüzelőnek. Hiába volt Mojszinak tekintélye, meg egy kevés neki is, a szükség, a szegénység, a hideg nagy úr, felülírja a betyárbecsületet. Az elegáns férfi felállt, az újságot, amit a küszöbre tett, hogy ne legyen piszkos halványszürke nadrágja, ott is hagyta. Mosolygott, mintha ismerné Lobót, és neki is ismerős volt. Aztán rájött, hogy ő a cimbalmos azon a régi lemezen. Lobó ritkán jött zavarba, de most nem tudta, mit is mondjon, felesleges lett volna Mojszit előhozni, biztos itt volt a temetésen, minden régi zenésztársa eljött, meg tanítványa, külföldről is. Érdekes, hogy amíg él valaki, addig azért nem nagyon mocorognak az ismerősök, de persze hangosan nem mondta ki, feleslegesen bántónak tűnne.
Behívta, és leültette a szoba szép sarkába, két fotel volt egy kerek asztalka mellett. A férfi elmondta, hogy a lemezért jött, szeretné megvenni. Lobó nemet intett, de elővette és megmutatta, a cimbalmos könnyes szemmel nézte. Aztán azt mondta, visszahozza, csak szeretnék újra kiadni, persze nem nagylemezként, de ez az utolsó darab, és már a zenekarból is egyedül ő él. Lobó hitt neki, betette egy reklámszatyorba, és kikísérte a kocsihoz. Amikor visszament, sírt egy kicsit, újabban mindentől elérzékenyül. Akkor látta meg a borítékot, benne a pénzt meg egy kis csomagban két doboz fájdalomcsillapítót. A drágábbikból.
Nyitókép: Bódvalenke – a freskófalu
