A mi Munkácsynk

(Folytatjuk)

Nem volt ő tőlünk annyira távol, hiszen fiatalon, az 1860-as években, mesterével, Szamossy Elekkel (1826–1888), Beodrán a Karátsonyi család vendége volt, ahol több rajzot, vázlatot készített a helyiekről. Később, párizsi évei alatt, a legendás kiskéri orvos, Gruby Dávid (1810–1898) páciense és barátja lett. Miután 1863 tavaszán Pestre érkezett, ott az óbecsei Than Mór (1828–1899) és Ligeti Antal figyelmét is felkeltette, akik támogatásukról biztosították őt és mentorálták is. Később, 1876-ban, Párizsban, egy becskereki portréfestő, Wälder János (1854–1902) szegődött mellé, hogy tapasztalatra tegyen szert, s hogy kialakíthassa egyéni stílusát. Miltonjához, Párizsban, állítólag a jeles bácsfeketehegyi gégeorvos, Krishaber Mór (1833–1883) pózolt neki. Ha ehhez hozzátesszük még, hogy közgyűjteményeinkben is akad Munkácsy-festmény (például, az újvidéki Matica srpska Képtárában, a Verseci Városi Múzeum gyűjteményében stb.), de magántulajdonban is van néhány, akárcsak a Krisztus Pilátus előtt című alkotásának rézkarca. Mindezek ismeretében állíthatjuk: Munkácsy a miénk is volt.

Van annak már talán jó tíz éve, hogy – régi könyvek kapcsán – meghívást kaptam egy tekintélyes szabadkai polgári családtól: tekintsem meg gazdag családi könyvtáruk értékesebb darabjait. Ott, a szalonban láttam először „élőben” Munkácsy egyik olaj-csendéletét. Egy sötét, kissé depresszív erdőrészletet, ami stílus és kivitelezés vonatkozásában távolt állt még a művész legjobb alkotásainak színvonalától, és bizonyára, korai korszakának terméke lehetett. Eléggé kiábrándultan néztem a nagy művész átlagosnak tűnő alkotását, s már kezdtem gyanakodni is, vajon az ő alkotásáról van-e voltaképpen szó, de azt egyértelműen eloszlatta a kép hátlapján olvasható hivatalos igazolás arról, hogy az a munka már korábban szerepelt Munkácsy-kiállításon.

Munkácsy-festménnyel találkoztam Versecen is, ahol az ottani múzeumban őriznek tőle egy sötét tónusokkal megfestett rabbi-portrét. Úgy másfél, két évvel ezelőtt pedig egy péterváradi ház padlásáról került elő a Krisztus Pilátus előtt című nagy méretű festményének kisebb rézkarca, amelyet nemcsak a rézmetsző, Charles Waltner írt alá, hanem maga Munkácsy is dedikálta egy bizonyos Bukovatz nevű barátjának.

Vannak tehát vidékünkön is fennmaradt Munkácsy-alkotások, s most, halálának évfordulója teszi indokolttá, hogy itteni kötődéseiről is szóljunk.

AZ INDULÁS

A 19. század magyar festészet nemzetközileg is elismert mesterének pályafutása Munkácsról indult 1844. február 20-án, és Németországban, az endenichi szanatóriumban zárult le 1900. május 1-jén. Ötvenhat éves korában bekövetkezett halálát fiatalkori szifiliszfertőzése okozta. Családja bajor eredetű volt, és ő is még Lieb Mihály Leóként született. Ezt a nevet 1868-ig viselte, 1880-ig Munkácsi volt, azt követően pedig Munkácsyként írta alá műveit.¹

Festői hajlama és tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. Miután szülei elhaltak, 1850-ben Békéscsabára került nagybátyjához, Reök István ügyvédhez, ő neveltette. Tizenegy éves korában gyámja beadta asztalosinasnak, de mesterének durvasága és a fenyítések a fiatal fiút lelkileg megnyomorították. Miután megbetegedett, visszatért nagybátyjához, Gyulára. Felépülésének ideje alatt egy Fischer nevű német festőtől tanult rajzolni, s ott ismerkedett meg első mesterével is, Szamossy Elek festőművésszel – ő kezdte rendszeresen rajzra, festésre tanítani.² 1862-ben Buziásra meg Beodrára is magával vitte tanítványát, aki később Gerendásra került.

1863 őszén Pestre ment, ahol festőbarátai támogatták. Főként Than Mór és Ligeti Antal egyengették pályafutását. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, akinek közbenjárására felvették a Bécsi Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályára. Ekkor festette Húsvéti locsolás című képét.³

Rahl halála után visszatért Gerendásra és tovább alkotott: ott festette meg a Búsuló betyárt. 1866-ban Ligeti biztatására Münchenbe utazott az akadémiára, ahol Wagner Sándor volt a mestere. Ott festette meg az Árvíz és a Vihar a pusztán című munkáit, amelyekkel kiérdemelte a hazai körök elismerését.⁴

1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, majd visszatért Münchenbe és hátat fordított az akadémiának.

1869-ben festette meg első világsikert hozó művét, a Siralomházat, amelyet a párizsi Salon aranyérmével tüntetett ki. E festményét még félig kész állapotban eladta. E korszakából említést érdemel még a Részeges férj hazatérése, és a Tépéscsinálók című alkotása.⁵

Ezután végleg Párizsba költözött, és ott folytatta alkotómunkáját. E korszakának első nagy méretű műve a Milton volt, amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, s Európában és Amerikában egyaránt világsikert hozott számára. Ezt követték monumentális alkotásai, a Krisztus Pilátus előtt (1881) és a Golgota (1883). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki tíz évre lekötötte műveit.⁶

Akkortájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit is. Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, emellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. Utolsó nagy alkotásai a bécsi művészettörténeti múzeum mennyezetképe (1890), meg az Ecce Homo (1896).⁷

Nos, e gazdag művészi életpályába még az indulásnál beletartozott néhány hetes beodrai vendégeskedése is, ahol több munkája is született, és ami miatt mi őt a magunkénak (is) valljuk.

A BEODRAI KARÁTSONYI-KASTÉLY VENDÉGEKÉNT (1862)

Munkácsy ifjúkori, beodrai látogatására 1862 novemberében került sor, ahol mesterével, Szamossy Elekkel mintegy másfél hónapig volt az ottani (egyik) Karátsonyi-kastély vendége.⁸ Szamossy nem tartozott a kiemelt tehetségű festők közé, voltaképpen vándorfestő volt, aki „városról városra, kastélyról kastélyra vándorol, hol arcképeket fest, hol festményeket javít”.⁹ Gróf Karátsonyi Guido családi képek festése végett hívta meg Beodrára Szamossyt, de a szakirodalom tudni véli, hogy a család nemcsak Beodrán, hanem budai kastélyában is hosszabb ideig foglalkoztatta.¹⁰

Szamossy nem sokkal korábban Gyulán ismerte meg Munkácsyt, ahová Wenkheim József meghívására érkezett, mert megrendelést kapott családi arcképek festésére.¹¹

A festőinasként mellé szegődő fiatal Munkácsy (a korábbi asztalossegéd) pedig szenvedélyesen rajzolt, tanulta a szakmát, és igyekezett ellesni mesterétől a festés titkait. Rajzait, arcképeit pár forintért értékesíteni is tudta.¹² Egyértelmű, hogy fiatal festőtanoncunk Beodrán „nem rejtve és bátortalanul rajzol, hanem a közönségnek és szenvedélyesen”, és e rajzok közül néhány fenn is maradt.¹³

Beodrán a Karátsonyi családnak két pompás kastélya állt, teli műtárgyakkal és festményekkel. Jó vándorfestőknek ott mindig akadt munkájuk. Munkácsyékat gróf Karátsonyi Guido látta vendégül a (ma már nem létező) pompás, gyönyörű parkkal övezett, emeletes úri lakában.¹⁴ Mint Munkácsy feljegyezte, „a szép Karátsonyi kastély gyönyörű park közepén állott, a család nagy volt és óriási házat vezettek”.¹⁵

Odaérkezésükről és az ottani vendéglátásról olvassuk Munkácsy visszaemlékezéseiben: „Szamossy mellett rendezték be a szobámat. De legnagyobb meglepetésemre: a kis festő-inasnak nem az urak asztalánál terítettek, hanem elküldték a lakájok közé.

Emlékszem a szép szál huszárra, aki az ebédhez hívott. A szolgaszemélyzet ebédlője nem volt olyan csúnya, szép tiszta szobában, hófehér abrosszal terítettek. Leginkább tizenketten ültünk az asztalnál, a lakájokon és inasokon kívül a komornák is velünk étkeztek… És én is ott ültem közöttük, az asztal legvégén… Első nap azt hittem, hogy valami tévedés történt és izgatottan vártam a holnapot. De szomorúan láttam, hogy bizony megfontolt szándékkal küldtek az inasok közé, hát elhurcolkodtam a kastélyból, s a faluba költöztem egy mészároshoz. Ez azonban nem gátolt meg abban, hogy minden nap meglátogassam Szamossyt, akivel az egész időmet töltöttem. Mind a ketten dolgoztunk. Ő arcképeket festett, én meg a konyhát rajzoltam le, éppen azon a napon, mikor a környék szegényei odajártak alamizsnáért.

Nagyon meg voltam sértve s kerültem a házigazdával való találkozást. Ha reggel a parkban lépteket hallottam, sietve tovább suhantam, mint a szarvas. Egyszer éppen ilyen menekülés közben szemben találtam magam a kastély úrnőjével, aki valamelyik lugasból tartott felém. Borzasztó kétségbe voltam esve, lehetetlen megmenekülnöm! Nagyon kedves volt hozzám, barátságosan megszólított, s érdeklődött, hogy mit dolgozom.

Ettől a naptól kezdve jobban éreztem magam a kastélyban.”¹⁶

Munkácsy Beodrán, saját bevallása szerint, beleszerelmesedett az ottani mészárosnéba: „Általában mégsem kötött semmi különös érzés ehhez a helyhez. Kivéve, a piros arcú, szép, szőke hentesmesternét, aki – tisztelettel legyen mondva – nagyon tetszett nekem, s egészséges bőrével, természetes kedélyével és hangos kacagásával valósággal meghódított. Nem fösvénykedett és heti másfél forintért minden nap jól telerakta a tányéromat. Nagyon jól éreztem magam ebben a kedélyes környezetben, csak az volt a baj, hogy nem szerettem a vér és a friss hús szagát. Mikor napközben láttam a szegény kis báránykákat, ahogy lenyakazva ott feküdtek a véres deszkán: elment az étvágyam, s egy falat hús nem ment le a torkomon. Ilyenkor mással kellett pótolni…”¹⁷

Festőnk másfél hónap után hagyta oda Beodrát, azzal a szilárd elhatározással, hogy Budapestre megy, az akadémiára. Ott búcsút vett mesterétől, Szamossy Elektől, akit tiszteletből egészen Aradig kísért, ahol véglegesen érzékeny búcsút vett tőle, és ezzel útjaik elváltak.¹⁸ Visszaemlékezéseiben fontosnak találta feljegyezni, hogy tizennyolc hónap után vett búcsút mesterétől: „Elbúcsúztam a derék Szamossytól. Nagyon érzékeny volt a búcsú. Hiszen még most is és örökké hálás vagyok neki azért a sok jóért, melyben részesített. Az élet hívott és nem tudtam ellentálni.”¹⁹

A sors őt azután másfelé kalauzolta.

Szamossy Elek leveleiben többször is megemlékezett egykori tanítványáról, felfedezettjéről és közös beodrai kiruccanásukról.²⁰

Egyik – 1885. január 28-án Nagyváradról keltezett – levelében így idézte meg a beodrai látogatást: „Buziásról Beodrára, a vidéki mecénások egyikétől a másikához, mindenütt hónapokat töltve családi arczképek festésével. Ezen idő alatt Miska, vezetésem mellett folyvást természet után rajzolt apróbb jeleneteket a népéletből, s rajzait csekély összegekért ugyan, de mindig értékesítve zsebpénzre is szert tett. Így folyt ez (…) midőn én Karátsonyi Guido gróf által hosszabb időt igénylő munkák elkészítésével bizatván meg.”

Szamossy leveleiből az is kiderül, hogy a fiatal Munkácsyt ő küldte Beodráról nagybátyjához, Békéscsabára, „azon utasítással, hogy folyton természet utáni rajzolással foglalkozáván várja be az időt, midőn megbízatásom teljesítése után, együtt Párizsba fogunk utazni”.²¹ Tehát, létezett egy terv, hogy egy idő után Szamossy és Munkácsy közösen mennek Párizsba. A dolog azonban másként alakult.²²

Naményi Lajos írja, hogy Munkácsy haláláig levelezett volt tanárával, akire mindig hálával gondolt. Fontosabb dolgokban gyakran kérte ki Szamossy véleményét, tanácsát, s valahányszor Munkácsy visszatért hazájába, mindig felkereste volt mesterét és el-elbeszélgetett vele.

Kézenfekvőnek mutatkozik a kérdés: voltaképpen mi maradt fenn Munkácsy Beodrán készült ifjúkori alkotásaiból? Erre Végvári Lajos ad választ a szerzőről szóló adatgazdag kötetében.²³

Mint írja, sorrendben második, korai vázlatkönyve tartalmazza „Szamossy tanításának eredményes követését”, azaz a Beodrán készült rajzait. Abban „nagy számban találhatók természeti tanulmányok, a román árusokat, parasztokat, csendéleti tárgyakat ábrázoló rajzok s természet utáni egyéb stúdiumok pl. az Alamizsnaosztáshoz készült három vázlat. Ebbe a periódusba tartoznak egyes önálló lapok is, pl. Czéhmester Istvánt, a beodrai mészárost és feleségét megörökítő két nagy portrétanulmány – ezeket Munkácsy a nyolcvanas években újra szignálta és emlékezéseiben is foglalkozott velük”.²⁴

1862-ben készítette a Két román (oláh) leány című olajfestményét (amelyet Karátsonyi grófnő vásárolt meg tőle 20 forintért), valamint azonos című rajzát²⁵; Alamizsnaosztás című (68×48 cm) szénrajzát;²⁶ Czéhmester István (beodrai mészáros) arcmását (krétarajz, 27,2×26,5 cm)²⁷; meg Czéhmester Istvánné (beodrai mészárosné) arcmását (krétarajz, 30×29,2 cm).²⁸ Ezek közül Végvári külön kiemeli a beodrai Karátsonyi-kastélyban készült Alamizsnaosztást.²⁹ „A kastély nagy méretű szárnyasajtaja mögött, a félig kitárt szárnyon át konyharészlet látszik. Az ajtóból fiatal cselédlány levest oszt egy álló és egy másik, lekuporodott öreg parasztember tányérjába. Az előtér bal oldalán megjelenik a közömbösen viselkedő kis leány – Munkácsy későbbi művein is gyakran emeli ki passzivitásával a cselekvőket. A háromszögben felépülő kép telítve van a jól megfigyelt népi élettel, érezzük, hogy a fiatal művésznövendék átélte ezt a jelenetet.”³⁰

Egyébként Munkácsy korai vázlatkönyvei, beodrai terepmunkájának dokumentálása mellett, fiatalkori kísérleteinek reprezentatívabb gyűjteményét alkotják.³¹

PESTEN, THAN MÓR ÉS LIGETI ANTAL PÁRTFOGÁSÁBAN (1863–1864)

Amikor Munkácsy 1863 tavaszán nagybátyjával Pestre utazott, magával vitte Szamossy ajánlóleveleit is, amelyeket átadott Than Mórnak, Lotz Károlynak és Ligeti Antalnak. „Rajzainak bemutatása után, azok részéről kedvező fogadtatásban részesült, s az akkori Műegyletben kiállított első genre-képét, A vitéz tettekről beszélő honvédet [vagy másként: a Regélő honvédet], kisorsolás végett megvételre ajánlották.”³² Talán itt szükséges elmondani, hogy ehhez az (első pesti) képéhez valamelyest Than Mórnak is köze volt, ugyanis Ligeti tanúsága szerint Than átfestette ezt a képet, kiküszöbölte rajta a nagyobb hibákat, hogy alkalmassá tegye eladásra.³³

Tehát az óbecsei Than Mór is a fiatal festő pártfogói közé tartozott. Kalapis Zoltán írja: „A kezdő Munkácsy, miután elhagyta első mesterét, a bánáti kastélyokban dolgozó Szamossy Eleket és feljött Pestre, Than Mór szárnyai alá került, s az ő ajánló soraival kopogtatott be Rahl bécsi iskolájába is.”³⁴ Tehát az óbecsei festő ugyan nem volt tanítómestere, hanem Munkácsy afféle mecénása és pártfogója, s nemcsak hogy beajánlotta Rahlhoz, de segített neki ösztöndíjat is szerezni.

Mint Végvári Lajos írja: „Pesten Than Mór és Ligeti Antal mutatnak meg neki egyet s mást a festés mesterségéből.”³⁵ Ligeti és Than különösen sokat foglalkozott a fiatal művésszel, s mindkettőnek nagy érdeme, hogy a pályája kezdetén álló, bontakozó tehetséget a képességeinek megfelelő irányba terelte. Ligeti emlékezéseiből tudjuk, hogy Than Mórnak nagy szerepe volt Munkácsy fejlődésében, mert valamilyen módon Szamossy irányító és nevelő jóindulatát helyettesítette. „Than szívesen fogadta, áttekintette dolgozatait, tetszett néki a fiatal asztaloslegény bátorsága s a lerajzolt naiv alakok mögött megérezte a komponáló tehetséget, a teremtésre hivatott fantáziát. Kézen fogta és segítette őt, előre.” Than segítette Munkácsyt ahhoz is, hogy értékesítse a Regélő honvédet.

„A Pesten élő művészek között ekkoriban Than Mórnak volt a legnagyobb tekintélye” – írja Végvári³⁶ – leszögezve, hogy 1865 előtt két művész volt a legnagyobb hatással a fiatal Munkácsy kibontakozására: Szamossy és Than, akik annak idején, Bécsben, mindketten Rahl tanítványai voltak. Ezért Munkácsyt is odairányították.³⁷

Amikor 1866 tavaszán elhatalmasodó szembetegsége azzal fenyegette, hogy megvakul, Ligeti Antal azonnal Pestre hívatta. Ligeti és Than közbenjárására dr. Hirschler Pál szemorvos vette kezelésébe a Rókus kórház szemészeti osztályán, ahol hosszasan gyógykezelték. A gondos kezelésnek köszönhetően sikerült megmenteni a szeme világát, azzal, hogy attól kezdődően szemüveget kellett viselnie.³⁸

A hozzáértők szerint Than stílusa és festési modora Munkácsy több alkotásán is felismerhető. Így például hatással volt rá Than Újoncozás 1860 előtt című kompozíciója, de ugyancsak az ő befolyását érhetjük tetten Munkácsy Isaszegi csatatér című művén is, amelynek előképe alighanem Than Sebesült honvédje lehetett.³⁹

WÄLDER JÁNOS, A MUNKÁCSY-TANÍTVÁNY (1876)

Wälder János bánáti portréfestő pályafutása Nagybecskerekről indult valahol az 1870-es évek végén, amikor alig tizenhat évesen elhagyta a szülői házat, hogy Bécsben, majd Münchenben és Párizsban a legjobb festők mellett gyarapíthassa tudását, s korán felfedezett tehetségét még inkább kibontakoztassa.⁴⁰ 1876-ban állami ösztöndíjjal a zsebében érkezett meg Párizsba, hogy befejezze tanulmányait és elvégezze az utolsó simításokat egyéni stílusán.⁴¹

Ösztöndíjasként, tanítványként fél évet töltött Munkácsy párizsi műtermében.⁴² 1876-ban négyszáz forint állami ösztöndíjat is kapott, hogy tanulmányait Párizsban befejezze. Művészi látóköre ott még jobban szélesedett, művészi hajlama újabb tápot nyert. Fél évet töltött Wälder a nagy világvárosban. Bemutatkozott Zichy Mihálynál és Munkácsynál, kik fiatal földijüknek szívesen megengedték, hogy műtermeikben megforduljon: emellett a világváros képtárait és egyéb műkincseit tanulmányozta. „Kedvelt műfajára, az arcképfestésre, a Párizsban nyert benyomások nagyon termékenyítőleg hatottak. Onnan visszatérve, kineveztetett a budapesti József műegyetemen a szabadkézi rajztanár segédévé.”⁴³

A BÁCSFEKETEHEGYI ORVOS – MUNKÁCSY MILTONJA⁴⁴

A 19. században nem számított ritkaságnak, hogy a vidékünkről elszármazott magyar orvosok tanulmányaik befejeztével külföldön, leginkább Párizsban csináltak karriert, futottak be tiszteletre méltó életpályát. Közülük talán a legismertebb az ókéri Gruby (Gruber) Dávid volt, – Munkácsy barátja és kezelőorvosa –, a mikológia, valamint a mikrofotográfia atyja, de Párizsban kötött ki és csinált fényes karriert a bácsfeketehegyi dr. Krishaber Mór, a tekintélyes gégeorvos is. Ő másodéves orvostanhallgatóként kerül ki Párizsba, 1859/60-ban. Emellett Pesten és Prágában is tanult, majd végül Párizsban diplomázott.⁴⁵

Párizsban a kiemelkedő gégeorvosok között tartották őt számon. Egyetemi tanár lett, a francia főváros egyik tekintélyes orvosa. Mint jeles gégegyógyász, több találmányt és újítást is szabadalmaztatott. Így, az egyik általa feltalált eszközzel gyógykezelte, többek között II. Vilmos császár atyját. Idővel komoly tekintélyre tett szert a tudományos világban, és páciensei afféle csodadoktornak tartották.⁴⁶

A Párizsban élő magyarok közül baráti viszonyban állt Munkácsy Mihállyal és Zichy Mihállyal, de a Párizsi Magyar Egylet iparosaival is, akiket gyakran ingyen gyógyított. Munkácsyhoz fűződő barátságának legfényesebb bizonyítéka az a kevéssé ismert tény volt, hogy ő állt modellt a festő világhírű Miltonjához.⁴⁷

A Munkácsyval való barátságát példázza egy 1881-ből származó lovagias ügye is, pontosabban párbaja, amelynél a jeles festő szerepelt a párbaj tanújaként. Erről az érdekes esetről annak idején a sajtó is részletesen beszámolt. Történt ugyanis 1881 februárjában, hogy Krishabert, „Munkácsy benső barátját”, két jeles párizsi orvos hívta meg egy gégeműtét végrehajtására. A műtét szépen sikerült, s a francia Gazette des Hopiteaux c. szaklap arról dicsérőleg emlékezett meg. Ám nem sokra rá, egy bizonyos dr. Després határozottan tiltakozott a lap hasábjain az ellen (Krishaberre célozva), hogy idegen orvosok „a párizsi kórházakba betolakodnak”. Krishaber ezt magára nézve sértőnek találta, és párbajsegédül kérte fel két barátját, Munkácsyt és Bessaignet-t, míg Després Barré orvost és Germer-Bailliére-t választotta tanúnak. A tanúk diplomatikus közbenjárása folytán az ügy egy jegyzőkönyvvel el is simult, párbajra nem került sor. A jegyzőkönyvben megállapítást nyert, hogy Després úrnak a Gazette des Hopitaux-hoz intézett levelében „általában elvekről, nem egyes személyekről volt szó”, Munkácsy és Bessaignet pedig a maguk részéről kijelentették, „Krishaber nevében, hogy azon levél, melyet Krishaber még ugyanazon a napon Despréshez intézett, nem létezőnek tekintendő”.⁴⁸

Így ért véget békés módon Krishaber párbaja.

A KRISZTUS PILÁTUS ELŐTT – RÉZKARCON

Munkácsy egyik levelében vallja, hogy 1880. július 3-án fogott hozzá, (hosszas előkészület után), nagy méretű bibliai kompozíciójának, a Krisztus Pilátus előtt című képének megfestéséhez.⁴⁹ Munkamódszeréhez híven, ehhez is számos rajzot készített, majd megalkotta a teljes kép vázlatát. Amikor 1881-ben elkészült alkotásával, e rajzok „a nagy kompozíció kiállításával egyidejűleg műkereskedelmi forgalomba kerültek”.⁵⁰ Nagy érdeklődés mutatkozott a vázlatok iránt, igen kelendőek voltak, ami azt bizonyította, hogy Munkácsy olyan témát festett meg, ami közérthetőségénél, látványosságánál fogva hatalmas üzleti lehetőséget biztosított.⁵¹ E Munkácsy-rajzok, időnként még fel-felbukkanak ma is a magyar aukciósházak katalógusaiban.

Munkácsy alkotása igen figyelemreméltó kritikákat kapott, Keleti Gusztávtól kezdve, Pasteiner Gyulán át Feleky Gyuláig. Ez utóbbi fogalmazta meg, hogy „Munkácsy első nagy bibliai képén friss, elemi erővel szabadul fel az evangéliumnak az évszázadok folyamán konvencióvá merevedett mély drámaisága”.⁵²

A mű nagy sikere miatt a műértő közönség fölöttébb hiányolta, nehezményezte, hogy nem tud birtokába jutni ennek a bibliai kompozíciónak, akár kisebb méretű, műértékkel bíró, sokszorosított változatban.

Nos, akkor lépett színre a jeles francia rézmetsző és rézkarcoló, Charles Albert Waldner⁵³, aki kihasználta a Munkácsy-művek iránti nagy érdeklődést, s már 1881-ben hozzálátott (és 1883. május 1-jén fejezte be) Krisztus Pilátus előtt című munkája rézmetszetének kidolgozásához, amely révén Munkácsy alkotása sokak számára hozzáférhetővé vált. Amikor 1883 decemberében – európai körútja során – Sedelmeyer kiállította a festményt Angliában, egyben bemutatta a közönségnek Waltner jól sikerült, kitűnő metszetét is.⁵⁴ Az erről szóló újságcikkben olvassuk a metszettel kapcsolatban: „Korlátolt számú példányokra⁵⁵ hirdettek aláírást és valamennyi példány aláíratott. A metszet rendes kiadása egy hét múlva be lesz fejezve. Munkácsy festményének fénye, árnya, a rajz erőteljessége, a perspektíva, a fiziognómiák élénk tarkasága csodálatos pontossággal vannak reprodukálva. Krisztus arca meglepő világosan válik ki a metszetből. Waltner át volt hatva a nagy magyar festő szellemétől, amidőn a modern művészet egyik legnagyobb remekét így népszerűsítette.”⁵⁶

Ezekből a tetszetős metszetekből vidékünkre is jutott. Egy-két évvel ezelőtt egy péterváradi ház padlásáról került elő a Krisztus Pilátus előtt egy dedikált példánya. Ennek kuriózuma, hogy nemcsak a rézmetsző látta el kézjegyével, hanem Munkácsy is, aki 1884-ban egy Bukovatz nevű barátjának dedikálta német nyelven. E becses darab ma Újvidéken van, magántulajdonban, s őrzi nagy festőnk emlékét.