Az orosz telekhez szokott, nagy hidegeken edződött Nikola bácsinak, a szomszédunknak ez a mi kis bácskai telecskénk meg sem kottyan. Még azokon a leghidegebb napokon sem, amikor a hőmérséklet fagypont alatt marad, és mi, puhány alföldiek – így nevez minket –, legszívesebben ki sem dugnánk az orrunkat a fűtött lakásunkból. Ő gyakran még ilyenkor is a ház előtti padon üldögél. Mintha őrizné az utcát. A szomszédok, akik jól ismerik az öreg zsémbes természetét, igyekeznek sietősen és észrevétlenül elhaladni mellette, de akit mégis megszólít, az menthetetlenül megismerheti a véleményét. Mert véleménye mindenről van, és nem is rejti véka alá, ezt mind tudjuk. Ha éppen nem jár arra senki – látom az ablakból –, az élő fába is beleköt, félhangosan zsörtölődik egymagában.
Van az a mondás, hogy az okos nő mindig tudja, mikor kell hallgatni, tudja, de egyszerűen nem bír… Na, velem is valami ilyesmi történik, csak engem a kíváncsiság hajt, meg kell tudnom, hogy most éppen mivel van baja az öreg Nikolának. Kimegyek. Magamnak is nehezen ismerem be, de valahol mélyen legbelül egy egész kicsit meg is kedveltem már az öreget.
Mintha csak véletlenül járnék arra, leülök mellé a padra. Nem szólítom meg, nem is nézek rá, a telefonomon tartom a tekintetem. Véletlenül se gondolja, hogy kíváncsiskodni jöttem, vagy megsajnáltam, amiért egyedül van. Őt ugyan ne szánja senki, nincs szüksége sajnálatra, ezt is megmondta már sokszor. Ő sem szól hozzám azonnal, el van foglalva, és már látom is, mivel. A közlekedést figyeli, az autókat, az autósokat. A mozdulatokat, a hibákat, a majdnemeket. Innen, a ház előtti padról mindent lát. Ki nem köti be magát, ki hajt át túl gyorsan a kereszteződésen, ki nem adja meg az elsőbbséget, ki üt el majdnem egy biciklist, ki telefonál vezetés közben. És ha valakit rajtakap, nem hallgat, még ha csak saját magának mondja is.
– Ez meg nyári gumival próbál közlekedni ezen a csúszós úton, hogy kapott ez egyáltalán jogosítványt? – veti oda, mintha csak magának mondaná, de már hangosabban, mint korábban, amiből tudom, ez a megjegyzés valójában nekem szól, már beszélgetünk.
– Téged is láttalak ám a múltkor – mondja most már egyértelműen hozzám fordulva. – Vezetés közben is ugyanígy nyomkodtad azt a ketyerét.
Próbálok válaszolni, mondanám, hogy de én csak… hogy én csak a térképet néztem, mert… De nem várja meg. Nem érdekli. Nála nincs mentség, csak szabály van, meg következmény.
– Mit hápogsz itt nekem, tudod te, milyen veszélyes ez? Ezeket mind meg kellene büntetni – folytatja felélénkülve. Nemcsak úgy figyelmeztetni, hogy ejnye-bejnye, kedves uram, máskor figyeljen jobban, hanem rendesen, komoly összeggel megbírságolni, hogy megérezze. Mert amíg nem fáj, addig nem tanul senki. Itt mindenki siet, mindenki fontos, mindenki azt hiszi, vele nem történhet semmi.
Aztán amikor mégis megtörténik, akkor sírnak. De addig? Addig nyomkodják azt a vacakot, száguldoznak, nem néznek se jobbra, se balra. Más életével játszanak, érted? Máséval. Láttam én már olyan csúnya baleseteket, hogy ha akarnám sem tudnám elfelejteni. És mindig volt valaki, aki csak egy pillanatra nézett félre.
– Nikola bácsi, maga egészen úgy beszél, mintha féltene minket – mondom pajkos mosollyal, de ahogy ránézek, tudom, hogy hibát követtem el, megint.
Fagyos tekintettel mered rám, az arcán látszik, hogy számára itt nincs helye tréfának. Szinte ropognak a szavak a szájában, mintha jégkockát rágna. Nem azért beszél így, mert aggódna értünk. Nikola bácsi nem olyan. Ő a rendet szereti, a szabályokat. Az előírások azért vannak, hogy betartsák őket, nem azért, hogy magyarázzák, miért nem sikerült. Nála nincs „majdnem”, nincs „csak egy pillanat”.
Van helyes meg helytelen, és a kettő között nem lehet lavírozni.
Felállok, amiért jöttem, végül is megtudtam, kicsit szégyellem is magam, nem azért, mert rám szólt, hanem azért, mert tudom, hogy Nikola bácsinak most az egyszer igaza van.
Nyitókép: Pixabay
