Azt rebesgetik a nagyok, hogy nagyon különleges időben élünk, ami már uopste nem nevezhető átmenetinek, hanem sokkal inkább egy totális korszakváltás. Én túl kicsi vagyok ahhoz, hogy mindezt pontosan megértsem, biztos nem is látok át mindent rendesen, de annyi világos a számomra is, hogy ennek az állapotnak köze lehet a Trampli nevezetű ámerikai halljakendhez, akinek a neve szinte minden hírben feltűnik. Elárulom, ennek a sárga siskásnak a viselkedése engem olykor a Balázskára emlékeztet az oviból. Ő is mindig bedurcizott, amikor nem játszhatott egyszerre a zösszes játékkal.
– Azt hallottam, Tematild – újságolá atata –, hogy drága lesz Ámerikában a francia pezsgő! Amiatt, hogy a Micron elutasította a felkérését, hogy részt vegyen a Trampli alapította, koordinálta és vezette Béketanácsban, a jenki főseriff úgy megorrolt rá, hogy nyomban belengette: 200 százalékos vámot vet ki a francia borokra és pezsgőkre!
– Ilyen az, Tegyula, amikor a politika a sértett emberi hiúságból építkezik – mondá az öreglány.
– Biztos nem akar erre költeni a francia elnök – feltételezé a fater. – Úgy tudni, a belépési díj ebbe a Béketanácsba egymilliárd dollárt kóstál!
– Gondolom, a franciáknál is meg másoknál is ezer másik helye akad annak az összegnek – töprenge amama.
– No de azért sokan eleget tesznek a felkérésnek, hiszen azért nagy megtiszteltetés lehet ebbe a Béketanácsba tartozni – közlé az öreg. – Főleg, ha tudjuk, hogy a Trampli a héten ojat talált mondani, hogy ez a „Béketanács akár az ENSZ helyébe léphet”.
– Szerinted vajon mire költi majd a Trampli azt a sok pénzt, amit a tagsági díjból begyűjt? – merenge a muter.
– Fogalmam sincs – vonogatá a vállát atata. – Lehet, abból a pénzből létrehozza a majdan messze földön híres gázai riviérát!
– Vagy abból felépít egy újabb fehér házat – ötletele az öreglány.
– Minek neki még egy ilyen ház? – furcsálá a fater.
– Hát, hogy legyen hol elhelyeznie azt a rengeteg díjat, kitüntetést, serleget, plecsnit, oklevelet, amelyet a vészbuk tanúsága szerint az utóbbi napokban a világ minden pontjáról felkínáltak neki – trollkoda amama.
– Hát a venezuelai ellenzéki vezető, a Macsádó Marika valódi mém-hullámot indított útjára azzal, hogy a múlt héten a Tramplinak adományozta a Nobel-békedíjával járó érmet és oklevelet – kuncoga az öreg.
– Biztos kedveskedni akart, mert tudja, hogy a jenki főseriff mennyire vágyik egy ilyenre – tűnőde a muter.
– Vagy az is lehet, hogy az adományozás egy dörzsölt, számító gesztus volt – fűzé hozzá atata.
– Te mit tudnál felkínálni az amcsi vezérnek, Tegyula? – érdeklőde az öreglány.
– Lássuk csak, Tematild – leltároza magában a fater –, szerinted melyiket postázzam el neki: a matematikaversenyen szerzett ezüstérmemet, a sakkversenyen nyert serlegemet, vagy inkább a tánciskolában kiérdemelt oklevelemet?
– Aligha hiszem, hogy az első kettővel különösebb örömet szereznél neki – morfondíroza amama –, a harmadikra pedig aligha lehet szüksége, hiszen nem egyszer megmutatta már, milyen szép táncmozdulatokat tud produkálni.
– Most hogy mondod – vakará a fejét az öreg –, színpadias feltűnősködései során olykor tesz néhány tánclépést.
– Közben még egy ötletem támadt, mire is költhetné a héten létrejött Béketanács tagsági díjából származó összeget – veté fel a muter.
– No és mire? – kérdé atata.
– Lehet, abból szándékozik megvásárolni Grönlandot! – felele az öreglány.
– Nem rossz feltételezés – bólogata fater. – Bár a dánok zépen megmondták: Grönland nem eladó!
– Grönland ma a legdrágább európai szó – nyugtázá amama.
– Neki viszont csak egy jégdarab – tudatá az öreg. – Legalábbis a Világgazdasági Fórumon a héten annak nevezte. Ilyen fellengzős elnevezéssel becézik, ugye, a gazdagok téli Díznilendjét a svájci turistaparadicsomban.
– Ám nagyon nagy szüksége van arra a jégdarabra – csipkelőde a muter. – Biztos kell neki a viszkijébe vagy a kólájába!
– Számára egy jégdarab, valakinek meg az otthona – sóhajta atata.
– Kimerítő csata zajlik Grönlandért – jegyzé meg az öreglány. – Úgy tűnik, egyelőre sikerült valamiféle megegyezésre jutni, majd elválik, mire lesz elég.
– Attól függ, mennyire szilárdak egyesek elhatározásai – elmélkede a fater.
– Erről jut eszembe egy bölcselet, amit a minap olvastam a vészbukon – hangoztatá amama. – Ha jól emlékszem, bizonyos Donal Ce mondta: „Lehet, hogy megteszem. Lehet, hogy nem teszem meg. Lehet, hogy már meg is tettem. Senki sem tudja.”
– Attól tartok, hogy az EU és az USA lassú politikai válásának lehetünk a szemtanúi – paráza az öreg. – Összerúgták a port a régi partnerek, távolodni kezdtek egymástól, aminek következtében egy teljesen új világrend van kialakulófélben.
– Nekem tetszett a kanadai kormányfő beszéde – számola be a muter –, aki zépen elmondta, és aki képes rá, meg is értette, hogy „az erő logikája korlátolt logika”.
– Azt hiszem, teljesen igaza van a Kallas Kajának – állapítá meg atata –, el is küldöm neki a vasárnapi Szívküldiben a Bikinitől a Részegen ki visz majd haza című slágert.
– Mit beszélsz, zomzéd?! – értetlenkede az éppen betoppanó Zacsek zomzéd. – Bikiniben és ittasan látták az EU külügyi főképviselőjét?
– Így keletkeznek a pletykák! – csóválá a fejét az öreglány. – Valaki félrehall valamit, amit már tuti igazságként ad tovább.
– Mindent félreértettél, zomzéd – magyaráza a fater. – A Bikini együttes daláról van szó. Azt találta ugyanis mondani nemrég a Kaja, hogy „a világ állapota miatti elkeseredésben ideje elkezdeni inni”.
– Nahát! – hüledeze a Zacsek. – Erről a hölgyről nekem ezentúl mindig a kaja-pia jut majd eszembe.
– Nem hiszem, hogy a zomzédasszony haragudna azért, ha a nőkről a kaja-pia jut az eszedbe – incselkede amama.
– Tudtommal a Kaja észt származású, lehet arrafelé így szokás megoldani a problémákat – spekulála az öreg.
– Attól tartok, nemcsak arrafelé – dünnyöge a muter.
– Képzeljétek, az egyik délután majdnem elfújta a szél a Sójmot – tájékoztata a Zacsek. – Vagyis az erős szél miatt bizonyos szakaszon nem közlekedett, meg olykor lassabban ment a gyorsvonat.
– Furcsa – hitetlenkede atata. – Pedig tudtommal a napokban nem is fújt annyira, amennyire a Kosssssava néha tud. Olyankor úgy süvít, hogy belegebed az ember!
– Én azt hallottam, hogy valami műszaki gond akadt, azért akadozott a vasúti közlekedés – ismerteté az öreglány.
– Ki tudja, lehet, a piszok hideg is közrejátszott, a napokban néha mínusz tíz alá süllyedt a hőmérséklet – találgatá a Zacsek.
– Aligha hiszem, hogy az extrémnek nevezett hideg lenne a ludas – kételkede a fater –, a Transzszibériai Expressz akkor hogyan közlekedne?!
– A vonatokhoz nem értek, de bárhogy is legyen, szerintem a héten itt is zibériai hideg volt – szögezé le amama. – És szó mi szó: épp elegem van ebből a zorosz télből! Már inkább örülnék a nyárnak, és nyavalyognék, milyen melegem van!
Az elhangzottakról a Zacseknak az alábbi vicc jutott az eszébe.
Megy az orosz vonat Szibériában. Egyszer csak megáll. Az utasok kérdezősködnek.
– Mi történt?
– Mozdonyt cserélnek.
– Mire?
– Vodkára!
– És akkor hogy fogunk tovább menni?
– Részegen!
Pistike, dicséreteket gyűjtő jégszakértő
