Jókai Mór látogatása és emlékezete Baranyában, a Drávaszögben

Szerző: Lábadi Károly

Százötvenhárom esztendővel ezelőtt emlékezetes eseményre került sor a Drávaszög településein. Két főszereplője volt. Egyikük vendéglátóként Tóth János (1828−1906), a karancsi református gyülekezet nevezetes lelkésze, aki fiatalon részt vett a magyar szabadságharcban: mint a 16. számú Károlyi huszárezred első őrnagyi divízió második századában szolgáló kezdő őrmester. Karancsi lelkészlakába ellátogató másik főszereplő az országos hírű írófejedelem, a komáromi születésű Jókai Mór volt.
Jókai Mór 1872. június 28-án érkezett Alsó-Baranyába, hogy felkeresse a dárdai választókerületéhez tartozó településeket, és lelkesítő beszédeivel elérje országgyűlési képviselővé választását. A nevezetes vendég két éjszakát töltött Alsó-Baranyában: szállásadói rokon lelkek voltak vele, ugyanis mind Ács Gedeon csúzai lelkész, mind Tóth József karancsi református lelkész részese volt a magyar szabadságharcnak. 
Nendwich Gyula mérnök, aki az országos hírű írót elkísérte baranyai útjára, a Hon 1872. július 9-ei, 156. számában részletesen beszámolt ott-tartózkodásukról. Jókai a magyar gőzhajótársulat „Honvéd“ hajójával ment Bezdánig, hol a társulat felügyelősége őt s az eléje ment küldöttséget paprikás halra várta. Innen egész föllobogózott flottillával kelt át a Dunán a szomszéd Batinára, hol mozsárlövésekkel fogadták. Jókai a szabad ég alatt tartott beszédet. Vörösmarton keresztül vitt az útja, ahol szintén nagy tömeg fogadhatta, s köztük lehetett Apostol János (Kecskemét, 1829 – Vörösmart, 1897. okt. 13.) is, a vörösmarti néptanító. Neki baráti emlékül dedikálta a Wilhelm Heberhofer által készített saját fényképét. A meleghangú dedikáció azt sejteti, hogy talán már korábban ismeretség szövődött az ide látogató íróval, képviselőjelölttel. Rokonszenvét az is táplálhatta, hogy a néptanító is honvédelmezőként részt vett a szabadságharcban, majd a vérbe fojtott népfelkelés után tanítói pályára lépett.
A díszes menet Vörösmartról Csúzára kocsin érkezett, ott Ács Gedeon református lelkész vendége volt, aki ugyancsak támogatta a szabadságharcot, és gyújtóbeszédeivel nagy népszerűségre tett szert hívei körében. Lelkészként ostorozta a Habsburg-házat, sürgette a társadalmi változásokat, híveinek körében pénzadományt gyűjtött a szabadságharc javára, melyet Kossuth Lajosnak juttatott el. A szabadságharc végnapjaiban a menekülőkhöz csatlakozott, és éveket töltött száműzetésben. A kormányzót, akinek tábori lelkésze lett, elkísérte Törökországba és Amerikába. Tíz évet töltött idegen földön, s ezalatt ötezer lapnyi terjedelmű naplót írogatott össze: gazdag képet rajzolt emlékei alapján szülőföldjének szokásairól, és a korabeli Amerikáról is hűséges és megbízható feljegyzéseket készített. Ő volt a szállásadója a képviselőségre pályázó nevezetes íróvendégnek. A csúzai fiatalság táncmulatságot rendezett a kedves vendég tiszteletére, ellejtve az eredeti baranyai néptáncot, melyet Nendwich Gyula mérnök, a Honban így írt le: „E táncot csupa nők járják. Az »idei« asszonyok képezik a tánckört, eredeti szép öltözeteikben, mely sötét színű selyemszoknya, fekete selyemujjas, széles piros selyem kockákkal szegélyezve két oldalon, kicsiny aranyos főkötő a kontyon, melyről még egy virágkoszorú hajlik át a főn a homlokot körítve. Mindegyik nő jobb kezét társnője vállára teszi, bal kezét csípőjére helyezi, s aztán megindul a tánckoszorú jobbra-balra, a zene hangjára egyszerre mozdul minden alak; akkor előjönnek a hajadonok, a nők karjai alatt átbújnak a körbe, ott meg ők alakítanak egy második koszorút, s a két tánckoszorú egymással ellentétes irányban lejti az andalgó magyar táncot, mig végre a frisse felbontja a füzért, s akkor aztán ki-ki párjával, leány leánynyal, asszony asszonnyal járja a friss magyart. Azután jönnek a férfiak, azok is külön magukra kört alakítanak, s nagy sarkantyúpengéssel rejtik el méltóságosan a komoly verbunkost, hanem már ezek a frisset nem magokban járják, hanem ki-ki fölkeresi a párját, tíz az igazi magyar kotillion (francia eredetű füzértánc L. K.).” − Jókai másnap hajnalban indult el Csúzáról, s vagy százhúsz vörösmarti és csúzai legény kísérte lóháton.
A csúzai Tóth família családi legendáriumában ma is él az a történet, mely elbeszéli, hogy a dédapa, Tóth József az írót Csúzáról a hegyen át kocsin vitte Kölkedre. A Tóth család is kapott egy Jókai-fényképet, melyet a Baranyai Júlia tanárnő által létrehozott helytörténeti gyűjteménynek ajándékoztak az utódok. Ha a diákjainak Jókairól beszélt, ő is mindig elmondta ezt a történetet, és megmutatta az író fényképét, azóta a fotográfiának nyoma veszett. Vörösmarton őriznek még egy másik Jókai-fényképet is a református egyháznál: ugyancsak Wilhelm Heberhofer műtermében készült az 1870-es évek legelején. Sem ez, sem az Apostol Jánosnak dedikált fotográfia vagy ahhoz hasonló nem szerepel a Jókai-ikonográfiában. 
A Csúza felől érkező menethez Darázs, Márok, Bodolya, Kisfalud községek küldöttséggel csatlakoztak, s a kacagányos magyarokat a sokác lovasság követte tarkára hímezett patyolat ingben, piros mellénnyel, majd a német lovasság következett sötét színű ruháiban, melyeknek gallérját nemzeti színű szalagok díszítették. Jókai minden helységben tartott beszédet, úgyhogy három nap alatt harmincszor beszélt magyarul s tízszer németül. Jókai megtapasztalta annak igazságát, amit egyszer papírra vetett: „A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.” A nép szeretete abban is megnyilvánult, hogy az írófejedelmet Baranya a dárdai körzet képviselőjének választotta. A hallgatóság mindenütt tódult hozzá, s a férfiak és nők, leányok és gyermekek − hiába szabódott ellene − csókolták kezeit. Így ment ez Karancsig mindenütt. Valaki összeszámlálta, hogy Jókait 1086 lovas kísérte, 298 lövész fogadta, 246 szekér ment utána és 96 mozsárlövés hangzott eléje. „Ha ezt a pompát pénzért kellett volna kiállítani − írja Nendwich Gyula −, belekerült volna százezer forintba, de mivel ingyen állt elő, megér egymilliót.”
Az Alfalukban is látogatást tett a képviselőjelölt, melyről ugyancsak az őt kísérő mérnök hiteles beszámolója maradt fenn: „Mikor Kopács elé ért a menet, egyszerre meglepetve látjuk, hogy száz lovas jő elénk száz zászlóval a kezében. Magunk is elbámultunk rajta. Honnan kerül ki ez a pompa a mi népünknél? Isten látja, hogy mi nem adtuk hozzá a költséget! Hát amint közel ér a lovas sereg, akkor látjuk, hogy a legények zászlói a nők fehér, piros, zöld selyem, csipke és merino kendőikből vannak összevarrva, s ez még nem elég, végig az egész helységen minden házon zászló lobog, ahány fehér, piros, zöld kötény, viganó a világon, az mind összeállítva nemzeti színű zászlóknak. Hát nem megkönnyezni való ötlet-e ez a mi hazaszerető népünktől? Idáig a lovas csapatok hosszában mentek előttünk. De a kopácsiak egy tömegben fogták körül a képviselő kocsiját, így kísérték Bellyéig. Ez csakis ott lehetséges, ahol az út a szántóföldek s a mocsár között ötven öles tért nyit, melyen végig folytonosan dalolhatta a lovas fiatalság képviselője nótáját. De még más cél is volt vele. Lassabban kellett haladni, mert Kopácsnak egész asszony és leánynépe (gyönyörű szép arcok!) gyalog kísérte el a szomszéd Bellyéig képviselőjét, hogy még ott is meghallja, mit beszél. Amint Bellyére megérkeztünk, rájött a zivatar, amiről az egész ország tud valamit. Jókai éppen hozzákezdett beszédéhez a szabad ég alatt, midőn megszánva a sok könnyen öltözött asszonynépet, félbeszakítá beszédét, s arra kérte a nt. lelkész urat, hogy bocsássa be a népet a templomba, és engedje meg, hogy ott szólhasson hozzá. A derék felvilágosodott szellemű lelkész engedett a kívánságnak. A nagy templom karzataival együtt tömve lett, s a templomban aztán tartott a költő egy beszédet, amely nem vált volna szégyenére egy papnak. Künn a zivatar dühöngött, a villámdörgés rázta az ablakokat, a szónok pedig emelt arccal hirdeté az áhítatos nép előtt a hazaszeretet kötelességeit, a béke áldásait, a magas erényeket, a polgárok közötti egyetértést. Magasztosabb jelenetnek ritkán voltunk tanúi. Végezte beszédét e szókkal: »Isten tartsa meg a mi szeretett hazánkat örökkön örökké. Amen.« Azalatt a zivatar szépen tovább vonult. Bellyén még egy meglepetés várt ránk. Két derék pest-terézvárosi polgártársunk jött elénk Dárdáról, kik Jókai lejövetelének hírére a szegedi vasúttal körülkerülve a fél országot, lesiettek Dárdára, meglátni, hogyan fogadja a dárdai nép azt az embert, akit a Terézvárosnak nem lehetett ily diadallal kísérni hazáig? Azt hiszem, hogy meg lehettek elégedve velünk. Másnap Dárdára is velünk jöttek. Ez volt a választási központ, a küzdelem fő színhelye. A nép itteni pártvezérünk és barátunk, Nagy András háza előtt várt reánk. A dárdai leányok kardala üdvözlé képviselőnket; a lelkes honleány, Nagy András úr neje tanítá be őket a nemzeti dalra. Az alatt, míg képviselőnk beszédét tartá, a dárdai hölgyek kocsiját teli rakták koszorúkkal, egészen befonták virágfüzérekkel, még a lovainkat is felbokrétázták; a dárdai fogadtatás után már csakugyan azt hittük, hogy itt érte tetőpontját minden lelkesedés, s már ennél többet nem lehet várni.” 
Jókai június 29-én érkezett Karancsra: „Ez utóbbi helyen [Karancson L.K.] – szól a korabeli beszámoló − maradtunk éjszakán át. Tóth János lelkész vendégszerető házánál, hol Jókai legkimerítőbb szónoklatát tartotta a roppant számú népnek, s este a helybeli dalárda által fáklyászenével lett üdvözölve.”
Csak sajnálhatjuk, hogy nem maradt fenn a két szabadságpárti férfiú beszélgetésének leirata. Közös vonásuk, hogy mind a vendég, mind a vendéglátó kálvinista volt. Jókai már korai gyermekkorában megtudta, hogy a komáromi szülőháza valamikor az üldözött reformátusok imaháza volt. A gyermek Jókai szüleitől és mentorától, Vály Ferenctől, kálvinista nevelést kapott. A hazai útravaló kecskeméti és pápai tanulmányai során csak öntudatosabbá tették. Egyik méltatója, Kerecsényi Dezső, a pápai gimnázium tanára, amikor az ország a nagy mesemondó születésének 100. évfordulójára emlékezett, reformátusságára utalva írta le: „Jókai, a magyarság örök és színes álmainak írója és Jókai, a kálvinista emberszerető ember, az igazi »homo humánus« − ez a kettős és mégis eggyé olvadt arc néz felénk műveinek pompázó lapjairól.” Majd így folytatta: „A magyar protestantizmus gyászos és örvendetes élményekben gazdag életének ezer meg ezer mozzanatával találkozunk regényeiben, mutatván azt, hogy Jókai ezzel a szinte minden művéből kihangzó hangsúllyal szellemi életünk olyan vonásának látta a protestantizmust, melyhez ragaszkodnia kell, mert alkot, teremt és lelkeket formál.”
A jubileum alkalmából a Pécsi Lapok 1925-ben Jókairól, a közéleti szereplőről, pedig azt írta, hogy „Jókai Mórt politikailag az ország törvényhatóságai közül Baranya vármegye becsülte meg legjobban. A hét választókerületéből kettő kétszer-kétszer küldötte az országházba. A siklósi választókerület − a német világ alkonya után, a magyar világ hajnalán – 1861. március 18-án, az első követválasztáskor adta kezébe az első mandátumot, amivel az 1865. november 16-án tartott második választáskor is megtisztelte […]. Baranya után nem került az országházba, azt az itteni választási jegyzőkönyvek igazolják.” Jókai ugyanis 1875-ben Dárdán újból elnyerte a választók bizalmát, azonban ezen mandátumról lemondott, mert ugyanezen általános választáson Budapesten, a Terézváros is képviselővé választotta, és az író Terézváros mandátumát tartotta meg. Jókai viszonzásul baranyai választói ragaszkodásáért addigi összes műveit megküldte a dárdai kaszinónak. 
Karancs nevezetes vendéglátó lelkészét szerette és megbecsülte a gyülekezete, hiszen haláláig sorsközösséget vállalt velük. Sokat fáradozott és segítette atyafiait. 1906-ban úgy végrendelkezett, hogy halála után „7000 K értékű szőlőt és házat hagyományozott, mely az örökösödés kinyíltával felerészben az egyház közszükségeire, felerészben a lelkészi hivatal javára fog gyümölcsözni”. Tagja volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak. Halálhíréről több lap tudósított. A Vasárnapi Újság írta: „Tóth János ev. ref. lelkész 78 éves korában Karancson [elhunyt]. A boldogult a szabadságharcot mint honvéd huszár őrmester küzdötte végig.” Temetéséről a Protestáns egyházi és iskolai lapok a következő értesítést vette: „A végtisztességre az egyházmegye baranyai részének papsága és tanítói csaknem teljes számmal megjelentek. A gyászudvaron a karancsi egyházi énekkar gyászdala után Kulcsár Sándor, hercegszöllősi lelkész imádkozott, majd a tanítói kar énekelt. A koporsót négy lelkész vitte be a templomba, ahol Kontra János csúzai lelkész tartott gyászbeszédet. A temetőben Józan Dániel rétfalui lelkész mondott gyászbeszédet, és a helybeli tanítói kar énekelt.”
2022. jún. 25-én Karancs és a Drávaszög népe összegyűlt a karancsi paplak előtt, hogy felavassa Jókai Mór és Tóth József lelkész emléktábláját a következő szöveggel: E lelkészlakban TÓTH JÁNOS (1828–1906) / karancsi református lelkész, / volt 1848-as szabadságharcos, honvéd huszár őrmester, / a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság tagja / 1872. június 29-én szállást adott és vendégül látta / JÓKAI MÓR / országos hírű írófejedelmet, / aki a dárdai választókerülethez tartozó / településeket látogatta meg. / Karancson tartotta leglelkesítőbb szónoklatát. / „A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.” Jókai Mór / Megemlékezésül állíttatta / a Horvátországi Református Kálvini Keresztyén Egyház / 2022. A paplak falán elhelyezett tábla arra emlékezteti szövegének elolvasóját, hogy ott járt Karancson Jókai Mór írófejedelem, aki a márciusi ifjak egyikeként a nemzet szabadságáért szállt síkra. Őt ugyancsak egy kiváló, 1848-ban a szabadságért akár életét feláldozni is kész református lelkész látta vendégül. Ezért máig tisztelettel őrzik emléküket.