„A zene voltaképpen: öröm” – summázza az ókori bölcselet, amit ma magától értetődő közhelynek érzünk. Mert nem gondolunk bele, mi a valódi öröm. Ma az örömöt is összetévesztjük az érzéki kielégüléssel, jobb esetben is lefokozva éljük meg. Mert a valódi Öröm mindig az ölelő fényesség, az isteni áttörése bennünk, eggyé válás vele, az Ő meleg ölelésének fölérzése és átélése – egy katartikus élmény során. Például a zene érintésével is tapasztalhatjuk – egy sugárzó, élő, lüktető muzsika során.
A legritkább eset, hogy egy zenekonzerv mélyen fölkavarjon, beavatásszerűen megérintsen – hogy oly erős zene legyen, amely a fagyasztott csomagoláson és a távoli gépek hűtötte folyamatokon túl is szíven üt. A minap a rádió mellett ülve, egy ritkás zongoraszóló fényes hullámzása melegített föl egy pillanat alatt, és meglepetésre ebből a békességes szív muzsikájából harsant föl hirtelen egy égig érő nagyzenekari hozsánna, fényes áldása a Teremtőnek, és eme extatikus zsoltáros hangözön után ismét egy pillanat alatt visszatértünk a lágy zongora csillámai közé, a szív burkába, annak pulzáló, ölelő melegébe. Kozmikus áradás, égi zene volt e bő egyperces részlet, és mint utólag leellenőriztem, a nagyzenekar is csak hat emberből állt. Ráadásul csupán távolról, zenekonzervként volt jelen, és mégis micsoda emelkedettség s áradás!
Ki volt ez, kik voltak ezek? Rabszolgák, akiknek vezetőjét Plömplömszájúnak nevezték egyesek, mások Táskapofájúnak… Igaz, a szeretet becenevei voltak ezek, mert nem volt ember ki őt nem szerette, kivéve a véréből élő haszonélvezőket. Így e rabszolgaivadék muzsikusként is rabszolga maradt e földi világban. Csak a szívét tudta megőrizni, a szíve volt az Övé. Ami ott szakadt meg a pódiumon, játszás közben. Utolsó korszakában, a korábban az olasz maffia irányította menedzsergárdától „átvették” őt a föléjük nőtt, immár nagyobb, és gátlástalanabb maffia emberei és szó szerint a haláláig hajszolták. Ragyogó arcának gyermeki sugárzását mindhalálig megőrizte. E fénylő arcnak, áradó éneknek, de rezes hangjának is másik oldala volt a bévül őrzött fájdalom. („Nobody knows the trouble I've seen/Nobody knows but Jesus…”). Ritkák azok a kései fotók, ahol ezt láttatni engedte.
Amit a rádióból hallottam, az a West End Blues kései felvétele volt. Ma a címe mást is mond, de lehet, hogy a fekete rabszolgák, akárcsak az indiánok, már akkor is látták a végét.
„… but Jesus…”
Magyarkanizsa, 2025. november 10.
Nyitókép: Fénykép: American Jazz Museum
