4. rész
Zenta gazdag város, határa hatvanötezer hold területen termi az acélos magyar búzát – írta a Tisza-parti városról Gyergyó-Zaárhegyi Veress Árpád, a helyi gimnázium jeles tanára. Összefoglalóját kellő elkötelezettséggel vetette papírra: „A jótékonysági zóna nagy emelkedéssel fordul most a főgimnázium felé. Szűcs Lajos igazgató azon legkevesebbek közé tartozik, akik hosszú áldásos működésük után nagy és maradandó alkotásokra tekinthetnek vissza. Mi, többiek majdnem mindnyájan csak most fogunk a harcba, de ő már diadalmas csatákat nyert. Mindenütt elől volt, ahol a kultúrának egy tenyérnyi földet kellett meghódítani és megművelni. A népszerű tudományos előadásokat ő honosította meg Zentán, s neki köszönhetjük a főgimnázium kifejlesztését. E nagy ügynek ő volt a vezére, a mozgató lelke. S tegyük hozzá, hogy harminc év óta nincs Zentán jótékony estély, előadás vagy gyűjtés, ahol nem vezetne.”[1] Maga Gyergyó-Zaárhegyi Veress Árpád mint tanár, rendszeres felolvasója a jótékony előadásoknak, alapítója volt a zentai Uránia Egyletnek és a munkásgimnáziumnak.
A tornyok városa
Újvidék
Újvidék a Duna bal partján terül el, szemben a hatalmas péterváradi erőddel, történetét, magyar polgári fejlődését Újvidék című tanulmányában P. S. jelzettel Piukovich Sándor foglalta írásba. A környék a rómaiak korában a jazigok által lakott terület volt, 358-ban valahol itt küzdöttek meg velük Constantinus római császár hadai. A népvándorlás korában is háborúktól zajos vidék volt, Béla királyunk névtelen jegyzője szerint az itt letelepedett törzsek főként szlávok voltak, akiket azonban a magyarok leigáztak, ami által ennek a vidéknek magyar jelleget biztosítottak. II. Endre király idejében kicsiny kis telep volt a mai Újvidék helyén, ez volt Péter bán birtoka, aki a Gertrudisz királyné ellen tervezett összeesküvésben játszott meghatározó szerepet. Itt voltak a bélakuti apátsághoz tartozó ciszterciták birtokai is, alapító oklevelük 1237-ben, IV. Béla király idejében keletkezett. A török csapatok elpusztították az országot és a magyar nemzetnek Mohácsnál megásták a sírját. Attól kezdve Újvidék és környéke a szakadatlan csatározások színhelye volt. Az apátság templomából a zsolozsmák hangja szállta az ég felé, kérve a Mindenhatót, a „törökök nyilaitól mentse meg az országot”. A XVII. század vége felé azután az Úr meghallgatta a magyarok imáját, 1686-ban Buda, 1687-ben Pétervárad is felszabadult. Abban az időben az Újvidék területén álló települést Vásáros-Váradnak, majd Péterváradi sáncnak nevezték. 1748. januárius hó 26-án Mária Terézia oklevélben szabad királyi rangjára emelte a települést, amely ekkor kapta az Újvidék nevet.
Piukovich Sándor szerint a környék lakossága a történelem során nemzeti hovatartozás tekintetében felettébb vegyes volt, többségében szerbek lakták, de Belgrád 1739-ben történt eleste után számos német, róm. kath. vallású iparos és kereskedő költözött át Újvidékre, velük számos örmény család érkezett. A XVIII. század végén oroszok és az izraeliták telepednek le, a XIX. század első éveiben pedig evangélikus vallású tótok és németek, továbbá a református vallású magyarok érkeztek a városba. „Midőn ezután a városban a békés fejlődés biztosítva volt – írta Piukovich Sándor –, egymásután jönnek be Újvidékre újabb és újabb lakosok, köztük mindinkább több magyar. Egymásután vonultak ide a katholikus magyarok is, sokan a szomszédos Bácsföldvárról és Temerinről.”[2] Az 1848–1849-es szabadságharc idején Újvidék jelentős része elpusztult, hosszú időnek kellett elmúlnia, mire a lakosság újjáépítette a várost. Akkoriban nyilvános helyen magyar szót nemigen lehetett hallani. 1867 után azonban Újvidék vegyes nemzetiségű közössége hatalmas fejlődésnek indult. „Rövid néhány évtized alatt csinosabbnál csinosabb épületek váltották fel a rozzant kunyhókat. Felépült utóbbi időben a szép gör. kel. püspöki palota, a polgári fiú- és kereskedelmi iskola, a polgári leányiskola, a törvényház, az izr. templom és ezekhez mint ízléses bérpaloták csatlakoznak a főtéren a Wagner-, a Winkle-, a Menráth-házak, az örmény bérpalota, a szerb hitközség palotája és még más szebbnél szebb épületek. Ipara és kereskedelme mintaszerű” – emelte ki tanulmányában Piukovich Sándor. A város otthona lett a munkának, a kereskedelemnek és az iparnak. „A vonattal érkező idegen nyolc templomnak a tornyát és kupoláját látja merészen az ég felé emelkedni; nyolcféle oltárhoz seregel a város lakossága, hogy Istenét imádja – bár különböző nyelven és különböző rítus szerint; de azért amióta a város áll, semmiféle vallásfelekezeti villongás fejét fel nem ütötte, mindig a legteljesebb egyetértésben és megértésben éltek egymás mellett, mindannyian szívvel-lélekkel találkoznak a hazaszeretet, a közművelődés és jótékonyság oltárainál.”[3]
Újvidéken az iskolákban hosszú ideig nem tanították a magyar nyelvet. 1778. május 8-án megnyílt ugyan a kir. kath. gimnázium, 1822. január 2-án azonban megszűnt. 1813-ban vetették meg alapját a görög-keleti szerb főgimnáziumnak, a magyar gimnázium a hosszas utánjárás után csak 1873-ban kir. kath. magyar főgimnázium néven alakult újjá. 1857-től 1872-ig volt a városnak egy másik középiskolája, egy alreáliskola, de annak a tanítási nyelv a német volt. A kir. kath. magyar főgimnázium óriási népszerűségnek örvend a magyarság körében, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a tanári kar minden egyes tagja hivatásának a magaslatán áll, „bele tudják csepegtetni a még fogékony lelkekbe”, mindazt, amivel az ifjak vallásuknak, hazájuknak, feljebbvalóiknak tartoznak, és meg tudják érteni azt, hogy a hazának derekas, hasznavehető polgárokat kell nevelni. „A magyarság déli végvárában tényleg minden tantestületben, nemes idealizmustól duzzadó, szakavatott egyének tanítanak, akik lelkük teljes erejével, szívük teljes melegével nevelnek, oktatnak. Ezek az oktatók nem állnak meg tisztán annál a pontnál, amelynél a törvény rideg rendelkezései értelmében államok kellene, hanem kulturális téren is önfeláldozással iparkodnak oktatni, nevelni és ismereteket közölni” – írta tanártársairól Piukovich Sándor.
A társadalmi egyesületek közül legrégibb az Újvidéki polgári céllövész egyesület, amely 1790-ben alakult, de soraiba csak a német polgárság kerülhetett. Majdnem egy évszázadnak kellett elmúlnia, mire 1875-ben végre megalakult az Újvidéki Magyar Kaszinó. „Szép feladatra vállalkoztak magyar érzelmű elődeink akkor, amidőn egy Tusculanum megalakításáról gondoskodtak, amelyben a társadalom megmagyarosítását tűzték ki feladatul.” 1910-ben a Magyar Kaszinónak már 250 tagja volt, többnyire az értelmiségi világból, de szívesen keresték fel helyiségeit a jobb módú kereskedők és iparosok is.
Újvidék egyesületi élete a XIX. század utolsó éveiben indult látványos fejlődésnek. A kereskedővilág 1899-ben alakította meg az Újvidéki Lloydot, mely elsősorban ipari és kereskedelmi érdekek kielégítését szolgálta, gyakran szolgált tanácsokkal „mercantilis és industriális” ügyekben. 1902-ben alakult meg az Újvidéki Katholikus Olvasókör, 1907-ben pedig Beltéri Katholikus Kör. A magyarosítás tekintetében kiváló érdemei vannak az Újvidéki Dalárdának is, amely ugyan 1869-ben, a német világban Männergesangverein néven alakult, de az idők során egyre határozottabban teret hódított a magyar ének. 1897-ben a magyar polgárok megvetették az alapját az Újvidéki Polgári Magyar Daloskörnek, „amely nemes misszióját a maga valójában felfogja és számottevő eredményeket ért el”. Amit a magyarok nem tettek meg, azt megtették a szerbek, 1825-ben Budapesten megalapították a Szerb Matica nevű irodalmi társaságot, amely 1851-ben székhelyét Újvidékre helyezte át. „A Matica elsősorban a szerb irodalmi művek ápolását tűzte ki feladatául, de nem feledkezett meg arról sem, hogy a magyar írók és külföldi írók kiváló művei jó fordításban kerüljenek a szerb nép kezeibe.”[4]
Magyar hírlap Újvidéken a hetvenes években jelent meg először Újvidék címen, ez a politikai sajtóorgánum 1907-ig működött. 1891-től 1905-ig szintén politikai lapként látott napvilágot a Nemes Sándor szerkesztette Újvidéki Hírlap, amely azonban a szerkesztő halálával megszűnt, a helyébe még ugyanabban az esztendőben a Határőr lépett, amely gróf Teleki Arvéd országgyűlési képviselő támogatásával hetenként kétszer jelent meg. Társadalmi lapnak számított az Újvidéki Közlöny és az Újvidéki Napló. 1902-ben és 1903-ban megjelent a városban egy művészeti folyóirat is, a Művész Világ, de kellő támogatás hiányában nem tarthatta fenn magát. Német lap volt a Bács-Bodrogher Presse, szerb politikai lapként jelent meg a Zastava és a Branik, társadalmi lap volt a Srpski Sion, tanügyi lap a Srpski Glas, a Starmladi és a Vrac Pogagjac pedig élclapnak tekinthető.
Az újvidéki egyházi élet elvitathatatlan tekintélye a Karlócán tartózkodó Bogdanovics Lucián szerb metropolita volt, aki 1897-ben Budán volt püspök, 1908-ban azután előbb a valóságos titkos tanácsosi méltóságot, utóbb pedig a karlócai metropolitai széket is elnyerte. A város társadalmi életében meghatározó szerepet játszott Niedermayer Gyula, az állami felsőkereskedelmi iskola, és Kardos Ignác a polgári fiúiskola igazgatója. Dr. Piukovich Sándor főgimnáziumi tanár – a tanulmány szerzője – „aránylag fiatal ember, de azért részt kér mindennemű társadalmi mozgalomból. 1879-ben született Baján, a főgimnáziumot Újvidéken végezte, az egyetemet Budapesten, hol 1901-ben bölcsészettudori, majd 1902-ben tanári oklevelet nyert. Szaktárgyai: latin, görög és szláv filológia. Az újvidéki kir. kath. magyar főgimnáziumnál 1901 óta működik. Alelnöke az Ujvidéki Katholikus Olvasó Körnek és a Gyermekbarátok egyletnek; titkára az I. Újvidéki Nőegyletnek, a Magyar Kaszinónak, a József főherceg szanatórium egyesület és a Gyermekvédő Liga fiókjának, a Plébániai Cecilia-egyesületnek, több egylet választmányi tagja.”[5] A szerb társadalom tagjai közül Hadzsits Antal, Polit Mihály és Grosics János játszottak meghatározó szerepet a város művelődési életében. „Hadzsics Antal a Matica Szrbszka elnöke, tagja a Kisfaludy Társaságnak és főkép az által szerzett érdemet magának, hogy a szerb néppel elsősorban a magyar, de egyébként a külföldi irodalmi termékeket iparkodott fordításban megismertetni, de az által is, hogy a magyar népet a szláv irodalomban rejlő szépségekre is figyelmessé tudta tenni.”[6] Polit Mihály országgyűlési képviselő, Gresics János nyugalmazott szerb főgimnáziumi tanár, szerb író, a Branik főmunkatársa volt.
(Folytatjuk)
[1] Gyergyó-Zaárhegyi Veress Árpád: Zenta; In: Bácska társadalmi élete ezer arcképpel; I. m. 211. p.
[2] Dr. P. S. [Piukovich Sándor]: Újvidék; In: Bácska társadalmi élete ezer arcképpel; I. m. 240. p.
[3] Uo. 243. p.
[4] Uo. 251. p.
[5] Uo. 263. p.
[6] Uo. 264. p.
Nyitókép: Mák Ferenc archívuma
