Alessandro Ricci arról álmodozott, hogy egyszer a Giro d’Italián indul. Gyerekkorában a szülei Magyarországra költöztek, mert tudták, hogy az egy rendezett, viszonylag lassú ország, és aki megtanul magyarul, annak nagyobb az esélye arra, hogy egy szuperintelligens ember legyen. Ricci anyja MENSA-tag volt. Ezenkívül a szüleiben volt egyfajta „rasszizmus” is, ugyanis Magyarországon nem volt olyan sok külföldi. Olaszországban meg Franciaországban csak akkor látta be a politikai vezetés, hogy ez gond lehet, amikor már gond volt. Egyszerűen az történt, hogy a nagyon más kultúrájú emberek „kultúrsokkot” kaptak, azaz nem bírták elviselni egymás közelségét. Erre a 21. század közepén jöttek rá, amikor elkezdték hagyni szóhoz jutni a szociológusokat, a kultúrantropológusokat meg a pszichológusokat.
Alessandro hatéves kora óta nézte a tévén a Dzsirót, a Tour de France-ot is minden alkalommal nézte, és a Vueltát, a spanyol körversenyt is követte. A testvérei azzal ingerelték, hogy hülye, ő viszont arról álmodozott, hogy egyszer ott hajt a bolyban, majd amikor elér a cél közelébe, akkor kiugrik és lehajráz mindenkit. A szülei azonban nem akartak neki rendes versenybiciklit venni (egyetemre szánták, valami intelligens munkára), így egy nagyon régi, de nagyon jó Motobecane kerékpárt vásárolt, ami még fémből volt, és amit Motobetyárnak becézett. Úgy gondolta, még jó is, hogy fémből van, hiszen ha szerez magának egy rendes, szénszálas biciklit, akkor azzal gyorsabban fog haladni. Közben rájött, hogy átverték, valami idióta nekiment valaminek, és a fémbicikli váza meghajolt. Gyorsan kijavította a hibát, majd átfestette és eladta a kerékpárt egy gyűjtőnek annyiért, hogy vehetett rajta egy szolid modern versenybiciklit. Ezután kezdődött a küzdelem, hogy korszerű alkatrészeket vegyen. Noha olasz volt, nem érdekelte az, hogy japán, kínai, tajvani vagy belga az alkatrész (Belgiumban alapítottak egy Merckx céget).
Ekkor már tizenéves volt, és heti négyszer 30-50 kilométert hajtott. Hetente beiktatott egy 100 kilométeres távot, és havonta egy 200 kilométerest. Közben már ki is találta, hogy az az ideális, ha a cél előtt 400 méterre robbantana és sprintelne. Később, amikor visszaköltöztek Olaszországba, sokszor karikázott felfelé a hegyre, és ennél gyilkosabb dolgot nem is lehet kitalálni. A körversenyeket a könnyű emberkék szokták nyerni, akik egy szakaszon rá bírnak verni a mezőnyre 10-15 percet is. Riccinek jó érzéke volt az üzlethez, úgy adta el az alkatrészeket, vázakat, hogy a vevői azt hitték, jó üzletet kötöttek, de ő azon a pénzen a Németországban élő családtagok segítségével még jobb alkatrészeket vett. Nem nagyon ragaszkodott, sem a vázakhoz, sem az alkatrészekhez, ha valamiért jobb árat tudott kapni valakinél, akkor nem sokat gondolkodott, megvolt a beszerzési lánca. Hiába volt szó a gyönyörű zöld Bianchi vázról vagy egy szép Chinelli pipáról, mindent el tudott adni áron felül és mindent be tudott szerezni áron alul.
Az iskolában mindenki tudta, hogy „Sánci” olasz, hogy bicajokkal foglalkozik, és egyesek olaszabbak akartak lenni az olasznál, azaz be akarták Riccinek bizonyítani, hogy jobban értenek a biciklikhez, mint ő. Persze Ricci szenvedélye hiányzott belőlük. Egyszer fizikaórán vitatkoztak vele, az egyik olasz gyártóról. Váltig mondogatták neki, hogy „Pinorellóró” bicikliről van szó, így a fiatal Ricci annyira felpaprikázódott, hogy az óra közepén felkiáltott: „Pina” – mire mindenki ránézett, a fizikatanárnő is kimeresztette szemeit, és megállt a levegő a teremben… mire Ricci halkan ennyit tett hozzá: „relló”, ami a dermedt osztályban ugyanolyan jól volt hallható, mint a cég nevének elkiáltott eleje. Ezután egy megtorló felelésre hívták ki, amire természetesen egyest kapott. Egyébként azt a céget tényleg Pinarellónak hívták.
Ahogy Ricci kamaszodott, kiderült, hogy nem lesz belőle „könnyű emberke”, a spagetti, a pesto, a lasagne, amit szenvedélyesen fogyasztott azokkal a fantasztikus parmezánokkal, azt vetítette előre, hogy nem lesz könnyű. A testmagasságának a növekedése pedig azt, hogy nem lesz kicsi. Közben mérnöknek tanult, csővezeték-szakértőnek, de ekkor már visszaköltöztek Olaszországba, ugyanis már megvolt nekik a géniuszok nyelve, a magyar. Közben kiderült, hogy mindaz, amit a csövek fizikájáról tud, nem használható, ezért Olaszországban még egy anyagtani diplomát is szerzett, majd ebből doktorált. Az olaszok átvették a skandináv modellt, miszerint az ember annyi egyetemet fejez be vagy nem fejez be ösztöndíjjal, ahányat akar. Riccinek elég volt ez a másik. Eredeti ötlete támadt, és doktoranduszokkal egy kutatócsoportot hozott össze, EU-ösztöndíjjal mindenkinek. Ugyanis még ez előtt eszébe jutottak a kicsi, felfelé haladó emberkék a körversenyekről. A kémiában a legkisebb felfelé igyekvő emberke a hidrogén. A megoldás pedig az, hogy úgy csináljunk a hegy tetején vizet, hogy közben a kis emberke magától menjen felfelé, mert arra akar menni.
Mi lenne, ha a tengervizet hidrogénre és oxigénre bontaná, de nem tárolni akarná a hidrogént, hanem elégetni. Ez nyilván több energiába kerülne, mint amennyit kapnának belőle, de Ricci a csővezetékek szakembere volt. És Dél-Olaszországban, ahova költöztek, állandóan sütött a nap. A legegyszerűbb naperőművekkel is viszonylag sok energiát termelhettek. És a hidrogén egyfajta gravitációs tárolási rendszeréről gondolkodott. A hidrogén tömeges előállítási módja már megoldott volt. Ő szakaszosan csinálta a szétválasztást, ugyanis az anódot lerágja a negatív oxigénion, ezért gyenge minőségű vasból fokozatosan pótolhatták a rozsdává váló vasat, ami a szétválasztómedence aljára hullott. Ezért a medencéket időnként kotorni kellett, de a kotradék alkalmas volt a legjobb minőségű vasérc kinyerésére, továbbá a silány minőségű vas előállítására is. A gyenge minőségű vasat újabb anódként használhatják, de csúcsminőségű acélt is gyárthattak. Ezenkívül azon is gondolkodott, hogy milyen fémmel vagy grafénnel vonja be a vasmagokat, amelyek nem korrodálódnak.
Ricci újabb nagy ötlete az volt, hogy a hidrogént szállító csöveket kerámiából készítsék, és a belső felületükre a teflonhoz hasonló fluorpolimereket vigyenek fel kb. ötven mikron vastagságban. Kívülről a csöveket folyékony üveggel kezelnék, hiszen így kevésbé távozik el belőle a szinte mindenen átjutó, kis méretű hidrogénmolekula. Egyébként is egyszerűbb volt az útja felfelé. Így a veszteség elfogadhatóvá vált. Minden kerámiacsövet külön kellett tervezni, hogy kövesse a talaj emelkedését, egy megfelően magas ponton, pedig el kellett égetni a hidrogént. Ezt csalafintán kellett csinálni, ugyanis a pukkanógáz hője és tágulása is energiát hordozott, és mindkettőt lehetett elektromos áram termelésére használni, de nem ez volt a fő attrakció, hanem az, hogy közben víz keletkezett. A „kis ember” hidrogén magától ment fel a csőben, és az égetés is szívta felfelé. Ricci a kutatási eredményét közzé tette és levédette. Egy francia–olasz–spanyol konzorcium rögtön lecsapott rá. Spanyolországban, Dél-Olaszországban és Dél-Franciaországban már évek óta nem esett eső, de az öntözést a tengervíz szállításával és sótalanításával nem tudták megoldani távoli helyeken. Ricci megoldásával viszont mesterséges patakok indulnának a hegyekről lefelé, sőt a vizet a hegy túloldalára is át lehet juttatni, ha a hidrogént a hegygerincen égetik el, és egy csővel a másik oldalra vezetik. Amikor a hidrogént a csövekbe kényszerítették, az felment a terep magas pontjára és vizet hozott oda, az energiát rögtön fordították is vissza a tenger felé, hogy egy másik csövet töltsenek meg hidrogénnel, így a folyamat önmagát erősítette, azaz a rendszer még több vizet hozott létre. Az energiaveszteséget naperőművekkel pótolták. Ricci és kutatócsoportja az egész folyamatot kitalálta, megtervezte és megvalósította, a doktoranduszai jó helyekre jutottak be, ő meg dúsgazdag lett. A találmányát nem adta el a korporációnak, hanem részesedést kért, és részvényes lett. Riccit nem is igazán érdekelte többé ez a dolog, ugyanaz működött Kaliforniában, mint Olaszországban és Mianmarban. A víz itt is meg ott is víz, a hidrogén meg hidrogén. Gondolta, hogy a zöld hidrogén és a korrózió problémáját elintézte két formában is. A csöves szállításának a trükkje az volt, hogy nem volt szükséges bonyolult eszközökkel fenntartani a nyomást. A hidrogén maga nyomta fel magát, és a magas helyeken gyűlt össze, ahol a pukkanógázos erőműveket működtették. De nem ez volt a lényeg, hanem a víz!
Kezdetben nagy gondot okozott a forró víz párolgása, de ezzel még egy minierőművet meghajtottak, majd egy tartályból engedték ki a vizet viszonylag hidegen, mire leért a völgyekbe vagy a tengerszintre, már használható volt, és szinte semmilyen oldott anyagot nem tartalmazott, vagyis kiváló volt az öntözésre.
Ricci új nagy találmánya a fóliasátrak felváltása volt, tartós megoldással. A melegházakat kb. két méter mélyre ásták be, és a fényáteresztő réteget PET-műanyagból csinálták, de ehhez precíz gyűjtést kellett végezni. Nápoly városával kötött szerződést a szemét begyűjtésére. Ezért elég sok pénzt kért, mert elég sokat akart fizetni a munkásainak, hogy hűségesek legyenek. Mivel a pénzforgalomra nagy adót számoltak, ezért a legközelebbi ruhákat gyártó céggel is szerződést kötött, a munkásai minden fél évben formaruhát kaptak, ezeket csak munkásruhának nevezték, de nem voltak azok. Nem volt rajtuk a cég neve és logója, de olyan ingek és nadrágok voltak, amiben civilként is mozoghattak, sőt ha az ingjükre egy nyakkendőt kötöttek, és egy zakót felvettek, akár az operába is elmehettek benne. Minden fél évben más formaruhákat kaptak, így néhány év alatt kialakult az az érzés, hogy a ruháik nem is formaruhák. A dzsekik néha dzsekik voltak, máskor meg inkább zakók. Az ingek néha valódi ingek voltak, máskor trikók, pólók. Mindenki abban jött dolgozni, amiben akart, otthon meg azt használta, amit használni akart.
A szemét elsődleges befogadásnál büdösségi pótlékot fizetett az embereinek, az éjszakai munkát pedig három négyórás műszakra osztotta. Az első váltás 19-től 23-ig dolgozott, a másik 23-tól 3-ig, a harmadik pedig 3-tól 7-ig. Ez a munkabeosztás olyan volt, mintha valaki sokáig dorbézolna vagy túl korán utazna. A büdös részben az volt a feladat, hogy szétválasszák a szerves hulladékokat és a PET-hulladékot elkülönítsék. Utána a PET egy másik futószalagra került, ahol levettek, leszedtek róla mindent, ami nem volt PET. Ezután folyékonnyá tették, és PET-lapokat csináltak belőlük. Ebből készült az újszerű melegházak teteje. A megoldást szintén levédette, és nagyon gyorsan elterjedt a világon. Nem tudott a melegházaknak így se tájfun, se tornádó ártani, az európai szelídebb viharokról nem is beszélve.
A szerves hulladékot kiszárította, majd elégette (újabb áramtermelés), amit a kiszárításban használt fel. Végül jöttek a fémek, az üveg. Mindennek meglett a helye. A „döglött műanyagnak is”. Döglött műanyagnak azt nevezték, amikor már nem lehet visszavezetni a termelésbe a műanyagot, mert többféle keveredett bennük, és az egész szürkés színt kapott.
Ricci gyerekkora óta arról álmodozott, hogy hogyan lehetne egy könnyű, de olcsó versenybiciklit készíteni. A legolcsóbb nyersanyag a „döglött műanyag” volt. Ricci tehát ebből csinált kerékpárokat. Ahogy Ricci gazdagodni kezdett, szenvedélye, a kerékpárgyűjtés felé fordult. Gyönyörű, felújított és újrafényezett, 20. századi Colnago kerékpárokkal kezdett. Különösen vonzotta az első villák elegáns íve és a pipák kialakítása. Ezt követték sorban a Pinarellók, a híres Dogma sorozattal együtt, majd a Bianchi, a maga félreismerhetetlen Celeste színével. Minden olasz versenybiciklit is gyűjtött: Atala, Battaglin, Bottecchia, Campagnolo, Carerra, Cinelli, Dancelli, Dedacciai, De rosa, FMoser (Francesco), Guerciotti, Marcon, Montagner, Scapin, Spezzotto, Willier Triestina. Szégyenkezve bár, de számos nem olasz bringa is bekerült a kollekcióba. Megtalálható volt a kanadai Cervélo, az amerikai Specialized, Trek és Cannondale, a tajvani Giant, a német Canyon, valamint a svájci Scott és BMC is.
Eldöntötte, hogy nem hagyja veszni ezt a kulturális értéket, és egy múzeumot csinált, a legszebb egyberakott modelleket állította ki. Nemcsak a legjobb dolgokat állította ki, hanem az elvetélt kísérleteket is, pl. a biopacet, amellyel sikerült a hajtás holtpontját áthidalni, azáltal, hogy az első fogaskerék nem tökéletes kör alakú. Mégsem lett belőle nagy találmány, mert nem lehetett vele sprinteket, azaz befutókat nyerni, a gyors pörgetés közben dobálta a láncot. Csodálatos imbuszos középagyak, mesteri vellák és kormányok is ki voltak állítva. Ricci a Modolo kormányba volt szerelmes, szerinte a nyolc helyen megtört kormánytól jobbat nem lehet kitalálni. Emellett a kenőanyagok evolúciója is megjelent a múzeumában, a „tavattától”, a mesterséges fehér zsírig, ami semmivel nem keveredett, majd az újabb, nagyobb viszkozitású piros és kék zsírok. Ahogy jöttek az újabb generáció kerékpárjai, egyre csúnyábbak lettek. A lapított csövek, a csúnya egyenes vellák, és az idétlen alakú vázak. Ricci úgy gondolta, hogy tesz valamit a kerékpárokért, de nem igazán akart sokat költeni erre. Magyarországon jól megtanulta, hogy először az ember portfóliója legyen jó és az osztalékok érkezzenek rendben. A csőrendszerét Kaliforniától Belludzsisztánig, Indiáig építették, és a kínaiak még tovább is fejlesztették, így rendszeresen csurrant-cseppent, gazdagítva a tőkéjét. Ennek egy részét agresszív befektetésekre használta, a legnagyobb részét biztos befektetésre, és volt egy rész, amiből az osztalékokat fölözte le. Mindezzel kellett egy kicsit kombinálni, heti és havi szinten, de a rendszere stabil volt.
A kerékpárgyár kiindulópontja ismét a nápolyi szemétgyűjtő üzem lett. Már hallotta, hogy a cipőgyáros cseh Kadlec nagy mennyiségben vásárol döglött plasztikot. Kadlec elképzelése az volt, hogy tömör cipőkaptafákat csinál belőle. Ricci viszont a már nem visszaforgatott olvasztott plasztikot fel akarta habosítani, majd úgy habosan hagyni kihűlni, hogy ebből csöveket csináljon, amiket egy szép 20. századi váz formájában kapcsol össze. A kerekeket tömör plasztikból csinálta. De azt találta ki, hogy nincs rajtuk gumi, hanem egy recézett futófelület, ami az abroncshoz kapcsolódik, egy kicsit rugalmasan. Tehát a szálak és plasztikidomok által. Voltak S alakú idomok a közepén U alakú idomok a központi idomok mellett és befelé forduló C alakú idomok a kerék két oldalán. Minden alkatrészt plasztikból akart gyártani, de ezek tragikusan rossz biciklik lettek. Rájött, hogy a villák nem lehetnek szépek. Tömöreknek és egyenesnek kell lenniük. A Modolo kormányt plasztikból kiönteni egészen jól sikerült, ez motiválta a további fejlesztésre. Az elején három dolog vált nyilvánvalóvá. Egyrészt nem ragaszkodhat a szép megoldásokhoz, másrészt a csöveket is lapítania kellett, Harmadrészt legalább nyolc dolgot acélból kellett csinálnia (az imbuszos középagyat, a hajtókar két-két csapágyát és a kerekek tengelyét, valamint az első és hátsó fogaskereket és a bicikliláncot). A küllők kérdését sikerült nagyon jól megoldania, sodort plasztikszálakból csinálta, soha sem pattanhattak el.
Így a következő lépése az volt, hogy megnyitott egy kis üzemet Nápolyban. Mindenki a fejét csóválta, hogy mire gondol, mert az acél a kínaiaktól jön, de ő tudott valamit. A régi naperűművek elrozsdásodó silány katódjai vas-oxidot termelnek, ebből a legegyszerűbb vasat előállítani. A városban talált még olyanokat, akik tudták, hogyan kell acélt csinálni, kiváló minőségben. Ezekből csinálta meg a kerékpárok fémrészeit. Nem bajlódott a váltókkal, egy közepesen hajtható áttételt valósított meg. A váz stabilitásához a lapított csövek alsó és felső részén merev plasztikot alkalmazott, ezt nem volt könnyű megtalálni a sok szemét közt, de a munkásai lojálisak voltak hozzá, és mint a sólymok csaptak le arra a csomagolóanyagra, amibe a drótokat, elektromos kütyüket, meg az üzletekben a látszó dolgokat csomagolták. Ezek egészen kemények voltak, és alkalmsak arra, hogy a felhabosított döglött plasztikot szilárddá tegyék. Az összeállítás után egyszerűen csak felvitték a vázra. Ricci mindig is azon gondolkodott, hogy az emberek milyen észszerűtlenek, ami sokáig kell hogy tartson, azt kevésbé tartós anyagból csinálták, ami meg kevés időre kellett azt hosszan tartó anyagból. És végül a vázak belsejében is csinált egy kis vázat. A háromszögek közepét kötötte össze, így éppen a nagy vázak közepét erősítette. A fékeket egybeöntötte a kormánnyal, és a sodort műanyag szállal, amivel a küllőket is működtette. Az abroncsok széleit hullámosra vette, a fékpofák pedig ehhez illeszkedtek.
Az volt a tervének az eleje, hogy a bicajokat csak elhelyezi a városban, és figyeli mi történik. Egyes biciklik napokig is egy helyben maradtak, aztán valaki elhajtotta őket, ezután megduplázta a kihelyezett biciklik számát, és eldugott helyekre is rakott. Onnan az emberek előbb elvitték őket. Aztán észrevette, hogy teherautóval mennek és gyűjtik a kerékpárokat, elvitték őket más városokba árulni. Nagyszerű, gondolta magában, és növelte a termelést, egyre többen szakosodtak biciklilopásra, de biciklijavításra is. És egyre távolabbi vidékekre is vitték a szerény bicikliket. Erre ő tovább növelte a termelést. Energiája volt elég. Eldobott plasztik is, egyedül az acél részek fájtak egy kicsit neki, de beleszámolta a gazdagodásába ezt a tényezőt is. Ugyanis egy Olaszország-szerte létesítendő biciklijavító-hálózatot alakított ki. Ide elmehettek az emberek, és ha kellett, csak az első kereket, meg a fékpofákat cserélték, vagy magát a féket fém alkatrészre, volt úgy, hogy valaki csak a vázat cserélte ki. Ekkor hallotta a suttogást arról, hogy meg fog jelenni nála a maffia, akik védelmi pénzt fognak kérni. Ricci tudta, hogy hány óra van, családjával beült a jachtjába és 25 csomóval ismeretlen irányba indult el, másnap Genovában kikötött, és még aznap Svájcba ért, majd másnap a svájci Ticinio kantonban ébredt. Mindent ott hagyott Nápolyban, egyik munkatársának sem árulta el, hova ment.
Aztán valaki, még véletlenül sem Ricci, hanem egy bizonyos Pykky Genovában alapított egy Nápolyi típusú szemétfeldolgozó üzemet, és micsoda véletlen, ugyanolyan bicikliket csinált, mint Ricci, de persze hivatalosan nem Ricci volt a nevük, hanem Pykky, és a pénzt egy norvégiai bankból utalták. Aztán Milanóban, Torinóban, Bolognában és Veronában is ilyen szemétfeldolgozók és bicikligyárak nyíltak. Olaszországban annyi bicikli lett, hogy a biciklitolvaj szakma kihalt, és a maffia sem tudott ezzel mit tenni. Minden olasz településen volt olyan mester, aki a Ricci/Pykky-féle bicikliket fel tudta szerelni jó alkatrészekkel, és ezért a licencért csak keveset kellett fizetniük, ugyanis Ricci kitalálta a profitminimalizációt. Ennek az a lényege, hogy minden javításon egyre kevesebbet keressen, de mivel nőtt a javítások száma, ezért abszolút értékben többet keresett. Még a nápolyi gyárát is újraindította valamelyik maffiózó. A calabriai és a szicíliai maffia is rátelepedett az ottani üzletre, ők egy kicsit többet kértek a bicikliszerelőktől, mint Ricci, mert nem voltak elég értelmesek a profitminimalizáció megértéséhez, így elkezdtek Dél-Olaszországba áramlani az Észak-Olaszországban készült félig vagy teljesen átalakított biciklik. Ricci elkezdett női és gyerekbicikliket is gyártatni (15-féle nagyságban így az 5-től a 20 éves korig voltak „gyerekbiciklik”, aztán meg tovább nyitotta az ollót, hogy a 165 centi magas „kisemberek”, de a 200 centisek is találjanak maguknak biciklit. Közben a cég perbe keveredett a Modolo kormány gyártójának az örökösével, és mit tett? Peren kívül megegyezett, és másik nyolc helyen hajlította meg a kormányt, és így a Modolo jogutódja is örülhetett, nem koppintják le többé a kormányát.
A Ricci-birodalom nem maradhatott meg csak Itáliában, noha Ricci eredetileg csak Olaszországban gondolkodott. Először az Adria túloldalán, Albániában és Montenegróban vert gyökeret, majd Görögországban kezdték árulni a valószínűtlenül olcsó Pykky kerékpárokat. Mindenki azt hitte, hogy valami finn áll mögötte, csak a maffia tudta, hogy Ricci. Azt viszont nem tudták, hogy hol van. Aztán egy szép napon a Giro d’Italiát egy olyan fiatalember nyerte meg, aki azt nyilatkozta a TV-nek, hogy ez soha sem sikerült volna, ha öt éves korában nem kap egy Pykky-féle plasztikbiciklit.
Nyitókép: pixabay.com
