Olyan szépen indult a hétvége, hogy Ilus néni szíve csak úgy repesett. Telefonált a lánya, hogy erre kanyarodnak nyaralás után, úgyse látták már egymást húsvét óta, az unokák is sokat emlegetik a nagymamát. Még jó, hogy volt itthon minden, még fahéjas cukor is, így ripsz-ropsz elkészült a szilvás gombóc. Terem a fa, pedig már igen öreg, szegény ura ültette. Ő meg leszedi ilyentájt, lesz belőle befőtt, lekvár, bár nemigen viszik a gyerekek, más már a módi. Egy pillanatra megállt, fájós derekára tette a kezét, és aggódó pillantást vetett a régi faragott ingaórára, amely nemsokára elüti a delet. A veje múltkor nagyon nézegette, célzást is tett, hogy jól mutatna az irodájában, de ő úgy tett, mint aki nem hallja. Szép, míves óra, családi örökség, nem lehet azt csak úgy hozni-vinni, majd megkapják, amikor eljön az ideje. Boldogan sietett ki, amikor megállt a kocsi a ház előtt. Vadonatúj, olyan ezüstös, hangosan bömbölt belőle a zene. A két unoka kipattant, és már szaladtak is át az udvaron, a kisebbik meg is botlott a rosszul lerakott téglaúton. A lánya magas sarkú cipőben, pipiskedve jött, és rögtön azzal kezdte, hogy igazán lehetne már csináltatni ide valami új járdát. A gyerekek a kutyát kezdték simogatni, a veje ezt látva rögtön rájuk mordult, hogy mossanak kezet. Igazi városi népek! – gondolta Ilus mama, de aztán rögtön terelte be őket a tisztaszobába, mert nála még megvolt, úgy, ahogy a szüleitől örökölte. – Itt nem változott semmi – nézett körül Ilona, aki már régen Ivettnek szólíttatta magát –, s ez olyan lenézően hangzott, olyan helytelenítőnek. – Mi változott volna? – kérdezett vissza, és háziasszonyi gondossággal megigazította a hófehér damasztabroszt. Magukra hagyta őket, amíg megfőzte a gombócot, az ünnepi nefelejcses tányérokat vette elő. Kakaós meg fahéjas porcukrot is vitt be, pont akkor hallgattak el, amikor az asztalra tette. A gyerekek hangos üvöltéssel vetették magukat a gombócra, s ő aggódva figyelte, hogy fröccsen ki a villa alól a gyümölcs leve az abroszra. Mihelyt elmennek, lúgos vízbe áztatom – futott át rajta a gondolat. A lánya nem kért, fogyózik, tartani kell az iramot a fiatalokkal az irodában – kacarászott, de a szeme olyan hidegen nézett, mint szegény apja, mikor nem ment a kártya, s az ő varrásából kellett megélni a családnak. A veje evett vagy kettőt, aztán megsimogatta kezdődő pocakját, és nem kért többet. A szódásüveget forgatta érdeklődve, aztán nagyot spriccelt a pohárba, bepermetezve az asztalnál ülőket. A lánya pengeéles szájjal ült, aztán nagyon halkan csak annyit mondott, hogy köszönjék meg az ebédet és nézzenek körül a kertben, de ne másszanak fel a gyerekek a fára. Ketten maradtak, s a lánya nem kérdezte, hogy van, csak áradni kezdett belőle a panasz, hogy milyen drága az élet, minden szem krumpliért, szál répáért fizetni kell, nem úgy, mint falun. Itt a gyümölcsért is csak fel kell nyúlni a fára és leszakítani. – A tyúkok szépen tojnak, így tésztára sincs gond – folytatta már kicsit emelt hangon.
– Nyakunkon a szeptember, kezdődik az iskola, mind a két lánynak új táska kell, a tavalyi már nem divatos – és ránézett az anyjára, olyan kérdő tekintettel. Ő meg értette a szót, és csendesen megkérdezte, hogy mennyibe kerül az a két táska? – Hát – rántotta meg a vállát a lánya – olyan ötvenezerből kijön, de persze nem a legdrágább.
– Ötven? – rökönyödött meg, hisz alig volt több a nyugdíja. Elnézte a lánya arcát, fura megtépett vörös haját, a bőrtáska rézveretes csatját. Húsvétkor még szőke volt. – Nincs – mondta kicsit erősebben és hangosabban, mint ahogy beszélni szokott –, most hozattam meg télire a fát –, és állt egyenesen, az abroszról lecsurgott a szilvalé.
A lánya felpattant, s úgy csapta be szó nélkül az ajtót, hogy az esküvői kép megrezzent a falon, s mire Ilus néni kiment a kapuig, már csak az autó hátulját látta, s mintha egy kis gyerekkéz a hátsó ablakból integetett volna.
Nyitókép: Salánki Anikó illusztrációja
